Amikor 2004-ben Magyarország az Európai Unió tagja lett, azt hittük, hogy megérkeztünk. Oda, ahová mindig is tartoztunk. A szovjet megszállás, a kommunizmus évtizedei pedig a történelem szemétdombjára kerülnek. Hosszú évek tárgyalásai vezettek el odáig, hogy befogadjanak minket az európai elit klubjába. Megnézték, hogy tudunk-e késsel-villával enni, nem hozzuk-e közéjük Közép-Európa általuk meg nem értett, sőt lenézett múltbéli konfliktusait. De Európát megnyugtatta Medgyessy Péter magyar (?) miniszterelnök, hogy Erdély elcsatolásának évfordulóján tud Budapesten ünnepelni a román miniszterelnökkel. Cserébe pedig nyithatunk cukrászdát Bécsben. Már akkor sejthettük volna, hogy baj lesz, amikor a belépés örömére átadott időkerék a Városligetben alig egy év működés után leállt. Igaz, akkor még azt sem tudtuk, hogy az unió himnuszává tett Örömóda zeneszerzője, Beethoven valójában afrikai származású. Mert ha akkor ezekre jobban felfigyelünk, akkor manapság talán nem lepődnénk meg azon, ami velünk történik.
Német ismerőseim körében a berlini fal leomlása, a német egység létrejötte után gyakran hallott mondás volt: igaz, hogy elveszítettünk két világháborút, de megnyertük a békét. Látva a német gazdaság erejét, a társadalom jólétét, nehéz lett volna megcáfolni őket. Akkor még rögtön hozzátették, hogy milyen hálásak Magyarországnak, amiért bátran lebontottuk a vasfüggönyt, amikor a keletnémet menekülteket átengedtük nyugatra. Tegyük hozzá, hogy ekkor még a szovjet csapatok hazánkban állomásoztak. Persze tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória.
Lassan két évtizede vagyunk tagjai az uniónak, és mára teljesen új helyzetben találtuk magunkat. Kiderült ugyanis, hogy az uniós elitklub közelről nézve már nem olyan elegáns hely. A nagyok asztalánál csak akkor osztanak lapot a keleti, kissé le is nézett országoknak, ha eminens diákként azt tesszük, amit a nagy, felnőtt, okos és gazdag országok mondanak. Ellenben ha akadékoskodunk, akkor a büntetőpadra ültetnek, kioktatnak. Vagy azzal fenyegetnek, hogy nem adnak zsebpénzt.