Amikor 2004-ben Magyarország az Európai Unió tagja lett, azt hittük, hogy megérkeztünk. Oda, ahová mindig is tartoztunk. A szovjet megszállás, a kommunizmus évtizedei pedig a történelem szemétdombjára kerülnek. Hosszú évek tárgyalásai vezettek el odáig, hogy befogadjanak minket az európai elit klubjába. Megnézték, hogy tudunk-e késsel-villával enni, nem hozzuk-e közéjük Közép-Európa általuk meg nem értett, sőt lenézett múltbéli konfliktusait. De Európát megnyugtatta Medgyessy Péter magyar (?) miniszterelnök, hogy Erdély elcsatolásának évfordulóján tud Budapesten ünnepelni a román miniszterelnökkel. Cserébe pedig nyithatunk cukrászdát Bécsben. Már akkor sejthettük volna, hogy baj lesz, amikor a belépés örömére átadott időkerék a Városligetben alig egy év működés után leállt. Igaz, akkor még azt sem tudtuk, hogy az unió himnuszává tett Örömóda zeneszerzője, Beethoven valójában afrikai származású. Mert ha akkor ezekre jobban felfigyelünk, akkor manapság talán nem lepődnénk meg azon, ami velünk történik.
Német ismerőseim körében a berlini fal leomlása, a német egység létrejötte után gyakran hallott mondás volt: igaz, hogy elveszítettünk két világháborút, de megnyertük a békét. Látva a német gazdaság erejét, a társadalom jólétét, nehéz lett volna megcáfolni őket. Akkor még rögtön hozzátették, hogy milyen hálásak Magyarországnak, amiért bátran lebontottuk a vasfüggönyt, amikor a keletnémet menekülteket átengedtük nyugatra. Tegyük hozzá, hogy ekkor még a szovjet csapatok hazánkban állomásoztak. Persze tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória.
Lassan két évtizede vagyunk tagjai az uniónak, és mára teljesen új helyzetben találtuk magunkat. Kiderült ugyanis, hogy az uniós elitklub közelről nézve már nem olyan elegáns hely. A nagyok asztalánál csak akkor osztanak lapot a keleti, kissé le is nézett országoknak, ha eminens diákként azt tesszük, amit a nagy, felnőtt, okos és gazdag országok mondanak. Ellenben ha akadékoskodunk, akkor a büntetőpadra ültetnek, kioktatnak. Vagy azzal fenyegetnek, hogy nem adnak zsebpénzt.
Mindeközben az elitklubból lepukkant szatócsbolt lett. Ahol úgy adják-veszik a lopott árut, csereberélik a cégtáblát, mint ahogy egy pitiáner bűnözői csoport teszi. Adjatok nekünk négy évet, és nem fogtok Európára ráismerni – mondja az új német koalíció. Hiszen mi már most sem ismerünk rá.
Először nem vettük észre a változást. Mert azt brüsszeli, berlini, párizsi politikusok irodáiban, zárt ajtók mögött döntötték el. A megkérdezésünk nélkül. De legalább most már látható a szándék. A szabad nemzetek egyenlőségén alapuló összefogás helyett föderális, nemzetek feletti szövetségi államot akarnak. Több millió bevándorló befogadásával fellazítanák, majd fel is számolnák a földrészünk évezredes, nemzetállami kereteit. A zsidó–keresztény kultúrát lecserélnék multikulturális, az iszlámot is befogadó, sőt preferáló, értékek nélküli, nyílt társadalmi modellre, melynek részeként fölszámolnák a hagyományos családokat, a férfi és nő természetes szövetségét. Helyére pedig az LMBTQ- és gendervilágot helyeznék. Az erőszakos zöldmozgalom nevében pedig fölszámolnák az európai ipar alapjául szolgáló energetikai stabilitást. Nem kell atomerőmű, nem kell orosz gáz, a nap és a szél majd mindent megold. Ha mégsem, akkor vegyünk föl még egy pulóvert, vagy csináljunk mécsesből és virágcserépből fűtőtestet.
Magyarul, Európa ismét szélsőbaloldali, agresszív társadalmi kísérlet terepe lesz. Amit mi már egyszer megszenvedtünk, akkor ezt kommunizmusnak hívták. Fel kell tennünk a kérdést: mi történik velünk? Kinek az érdeke Európa tönkretétele? Milyen alapon lehet Magyarországot és Lengyelországot zsarolni, fenyegetni? Miközben hatodik éve védjük déli határunkat, ezzel garantálva a nyugatiak biztonságát is. Miközben hibridháborús támadás alatt áll Lengyelország. Eközben meg lehet tenni, hogy a nyugat ismét elárulja Kelet-Európát, mint oly sokszor a történelemben? A kérdés költői, mert nap mint nap megteszik.
Ennek ellenére még nem szabad elhagyni a léket kapott hajót. Morális kötelességünk elmondani, hogy baj van, rossz az irány. Védeni Európát, akár még önmaga ellen is. Pillanatnyilag az unió már csak önmaga paródiája. Védtelen, kiszolgáltatott, folyamatosan apadó gazdasági, társadalmi erőforrásokkal.
Ráadásul már önvédelmi reflexei sem működnek. Az Európai Parlament képviselőinek csaknem harmada a Nyílt Társadalom Alapítvány megbízható szövetségese. Csakúgy, mint Emberi Jogok Európai Bíróságának minden ötödik tagja. A Soros György nevével fémjelzett szervezetek befolyása közismert, mondhatni, már elfogadott dolog. Noha a veszélye egyértelmű. Az a birodalom, amelyikbe beférkőzhet, sőt önként beengedik egyik riválisának ügynökeit, halálra van ítélve. Külső befolyás, érdekérvényesítés soha nem történik humanitárius okokból, bárhogy nevezzék is a szervezeteket. Oroszország és Kína pedig karba tett kézzel figyel. Az uniós vezetők dörgedelmes beszédein, gazdasági szankcióin szélesen mosolyog vagy már hangosan nevet.
Az új német alkancellár beköszönésképp azt bírta mondani, hogy „hányingert kapok, ha a hazaszeretet szót hallom”. Erre már Vlagyimir Putyin is értetlenül csóválja a fejét, pedig ő jól ismeri a németeket, hisz évekig élt közöttük. Normális, egészséges nemzet politikusa nem mondhat ilyet, pláne nem az, aki még Európát is a saját képére akarja átformálni. Már ezzel az egy kijelentéssel kiírta magát a leendő alkancellár a komoly politikusok klubjából.
Mit gondol az ilyen ember, hogy őt vagy a családját vajon ki fogja megvédeni? Adott esetben ki áldozza fel az életét értük? Majd az a katona, rendőr, titkosszolga, aki kész meghalni a hazájáért. Sőt a nemzetéért, mert szereti ezt a közösséget, értéknek érzi ezt a létformát.
A legnagyobb veszély most belülről fenyegeti Európát. A kívülről elindított bomlasztás mára öngerjesztő, belső folyamattá vált. Ha ezt nem veszi észre a szakadék szélén bekötött szemmel ágáló Nyugat-Európa, akkor ma már a legkisebb fuvallat is végzetes lehet. Nemzet, haza, család, nő, férfi és gyermek nélkül nincs Európa. Ezt nekünk, magyaroknak is tudnunk kell.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
