Idén nyolcvankilenc (89) éve, hogy megalakult Hitler kormánya (1933. január 30-án nevezték ki birodalmi kancellárrá). Koalíciós kormány volt kezdetben, amelynek az NSDAP-n kívül a Német Nemzeti Néppárt is tagja volt.

A történelem aztán sok nevet örökre belevésett a kollektív tudatunkba abból a kormányból, illetve az 1933 után létezett és egészen a háború végéig fennálló kormányokból.

Így például ki ne ismerné magának a kormányfőnek (kancellárnak), Adolf Hitlernek a nevét?

Aztán ott van Joachim von Ribbentrop, birodalmi külügyminiszter, aki szovjet kollégájával, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovval együtt nevet ad a Hitler–Sztálin paktumnak, amelyet azonban mégsem lehet nevén nevezni, mert akkor még inkább kilógna a lóláb, vagyis a két rendszer egylényegűsége. Apró érdekesség: e paktum alapján osztják fel maguk között Lengyelországot, s támadja hátba Sztálin kelet felől az élet-halál harcot vívó lengyeleket. 

Majd az NKVD hóhérai a katyni erdőben 25-30 ezer lengyel tisztet, egyetemistát, értelmiségit, hazafit lőnek bele tömegsírokba, s amikor a londoni emigráns lengyel kormány ezt jelzi Churchillnek, ő ennyit mond a lengyeleknek: fogják be a szájukat, csak nem képzelik, hogy ilyen semmiség miatt kiugrasztják Sztálint a Hitler elleni koalícióból…

Ezt nevezzük a Nyugat felsőbbrendűségének.

Aztán a nürnbergi perben a szovjet főügyész még feláll, és ujját vádlón előre nyújtva ráolvassa a német vádlottakra a katyni mészárlást. Az angol, a francia meg az amerikai ügyészek pedig a cipőjük orrát nézegetik közben – s a lengyelek, akik mindvégig a jó oldalon harcoltak, megkapják jutalmul azt, amit mi büntetésből: negyven év kommunista (rém)uralmat és szovjet befolyást.

Mielőtt elfelejtenénk:

ez is a Nyugat felsőbbrendűségének, nagyszerűségének, liberális demokráciájának és igazságosságának elidegeníthetetlen eleme (mondjuk, mint Trianon).

Aztán ott van még Himmler belügyminiszter, Göring, előbb mint gazdasági, utóbb mint légügyi miniszter, Goebbels mint propagandaminiszter, vagy Albert Speer mint birodalmi fegyverkezési és utánpótlási miniszter, vagy a birodalmi miniszterek, mint Rudolf Hess vagy Martin Bormann, s persze el ne feledkezzünk az olyan stallumokról, mint a „megszállt keleti területek birodalmi minisztere”, ezt a magas hivatalt például Alfred Rosenberg töltötte be.

De hát szerencsére ez a múlt, csupa história, s a háború után úgyis jött a Marshall-segély meg a konszolidáció (a szétosztott 14 milliárd dollárból nagyjából egyformán másfél-másfél milliárdot kapott az NSZK és Olaszország, de még az NDK-nak is jutott 0,1 milliárd dollár, hehe), s az NSZK-ban megszületett az a jóléti társadalom, amely valóban elhozta az embereknek a soha nem látott jólétet, ahová mi, a berlini fal rosszabbik oldalára zárva egyfolytában vágyakoztunk, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy a Schwarzwaldklinik csodálatos világa, a halkan brummogó Mercik és BMW-k, a teraszokról leomló muskátli-erdők, a felfoghatatlan tisztaság és rend mind-mind azon az alkun nyugszanak, miszerint 

ilyen jól élhettek, ha cserébe elfelejtitek a lelketeket és az identitásotokat.

S a németek ráálltak erre az alkura – az vesse rájuk az első követ, aki nem állt volna rá. Mi például ’56 után arra álltunk rá, hogy ha befogjuk a pofánkat és megtagadjuk a forradalmat, akkor mi lehetünk a szocialista lágerben a legvidámabb barakk, tehát nem kell fáznunk és éheznünk, hideg virsli meleg sör eldorádó, s még nadrágszíjparcella is lehet az M7-es mellett, ez aztán a fa…a, főleg, ha a románokra gondolsz, éljen Kádár bácsi cukrászdája!

Szóval, a (nyugat) németek összerakták a nyugati világ második leggazdagabb országát, benne a rendet, a tisztaságot, a kiszámíthatóságot, a munka tiszteletét, a szorgalmat – vagyis ennyiben még őrizték németségüket, de elfelejtették a birodalmi tudatot meg a küldetéstudatot is végre. Persze, hiába éltek a nyugati világ második leggazdagabb országában, hiába éltek soha nem látott jólétben, hiába dolgozhatott és boldogulhatott az NSZK-ban bárki, de tényleg bárki, ennek ellenére megjelentek a szélsőbalos anarchisták ott is, és a nyugati világ második leggazdagabb országában is végigsöpört a terror a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) képében. Tegyünk is egy kis kitérőt, már csak a letagadhatatlan áthallások miatt – mondhatjuk úgy is: nincs új a nap alatt, főleg, ha megrothadt agyú és lelkű kommunistákról van szó.

A nyugati világ második leggazdagabb országában tehát már a hatvanas évek végén megjelentek a szélsőbalos ifjúsági mozgalmak (’68, vigyázó szemetek ismét Párizsra vessétek, Cohn-Bendit már keveri a sz…t, ugyanis túl jól él és unatkozik, ezért forradalomról delirál és meglepetten engedi, hogy „kislányok simogassák és belenyúljanak a nadrágjába”), Rudi Dutschke meg a neje ráhelyezi ujját a kor ütőerére és rádöbben, hogy az NSZK-ban – most figyelj! – autokrata hatalom van, ami ellen bármilyen eszközzel küzdeni kell, leginkább erőszakkal, mert – így a logika – az erőszakra majd erőszak lesz a válasz, és az le fogja leplezni a nyugatnémet állam fasizmusát és nácizmusát, mert az NSZK nem csupán autokrata, hanem egyenesen fasiszta meg náci is, ó, hát persze, mondom én, hogy nincs új a nap alatt.