A kitérőnek (amely a RAF vázlatos történetét mutatta be) ezennel véget is vetünk. Annyit azért még érdemes megjegyeznünk, hogy utolsó évszámunk 1991, az utolsó merényletük pedig éppen nálunk, Budapesten zajlott kivándorló (alijázó) zsidók ellen. Ezt a merényletet tehát – véletlenül se felejtsük el, hanem véssük jól az eszünkbe! – a német szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) két tagja, Horst Ludwig Meyer és Andrea Klump követte el, mivel nem nézték jó szemmel, hogy orosz zsidók tömegével települnek ki Izraelbe. A RAF gyakorlatilag hűségesküt tett a palesztinoknak, ne felejtsük azt sem, hogy már a nyolcvanas évek elején megfogalmazták a következőket:

 „A pusztítás imperialista háborúja most visszatér a harmadik világból Európába, ahonnan indult. Európa és a Német Szövetségi Köztársaság lakói rájönnek, hogy ez a változás a pusztulásukat hozza, ha nem állítják meg. Közvetlen ismereteket szereznek az ázsiai, afrikai és latin-amerikai emberek évszázadok óta tartó valóságáról, az imperializmus általi elnyomottak közé tartozásról. […] A világ új amerikai támadással szembesül. […] Nyugat-Európa már nem az imperializmus hátországa, ahonnan háborút visel. Most, a harmadik világ szabadságharcainak győzelmeivel, a nyugat-európai gerillák erősödésével, a teljes imperializmus krízistől szenved, és Nyugat-Európa a világ frontvonalának része lett.”

Világos beszéd – persze az őrület koordináta-rendszerén belül. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy már 1982-ben megjelent a RAF hitvallása, A gerilla, az ellenállás és az antiimperialista front címmel, amelyben kinyilvánítják abbéli meggyőződésüket, hogy a harc a harmadik világból áttevődött Nyugat-Európába, s e harcban a RAF önmagát meghatározó tényezőnek tekinti.

Aztán hamar el is ugrottak ide, Budapestre, hogy meggyilkoljanak egy busznyi alijázó orosz zsidót. Ne felejtsük: 1991-ben vagyunk! Az első szabadon választott magyar kormány „uralkodásának” második évében, amikor a hazai „demokratikus” ellenzék már régen rádöbbent, hogy az új magyar kormány autokrata, sőt fasiszta és náci is, továbbá éppen elkezdik csúcsra járatni az antiszemitizmus vádját a nyugati sajtó hathatós segedelmével, s ebben a szörnyű vádban természetesen szintúgy a magyar kormány és a népi-nemzeti erők a főbűnösök…

Amúgy Horst Ludwig Meyert 1999-ben, Bécsben a rendőrök agyonlőtték, Klumpot pedig elfogták és kiadták Németországnak, ahol 2004-ben 12 év börtönre ítélték.

De térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz. Mert bár látjuk, hogy a hatvanas évek végétől kezdve egészen a kilencvenes évek elejéig az NSZK-ban (is) folyamatosan jelen van és aktív tevékenységet folytat a szélsőbaloldali terrorizmus, ennek ellenére kijelenthetjük, hogy az NSZK a nyugati világ második leggazdagabb, legrendezettebb, legélhetőbb országa, ahol tehát a Marshall-segélyért és a hihetetlenül gyors fejlődésért s az ezek nyomában járó jólétért és gazdagságért cserébe mindössze le kellett mondani a német „birodalmi” tudatról, a német küldetéstudatról, valamint a munka, a tisztaság és a rend szeretetén kívül a német lélekről is (ami leginkább a nemzeti öntudatot és a nemzeti lelket illeti).

Ez volt tehát a Schwarzwaldklinik tiszta, rendezett, kiszámítható és gazdag világa, omló muskátlikkal, brummogó Mercikkel és Bömbikkel, elegáns klinikákkal, gazdag dokikkal, akik mind nőket akartak elcsábítani, nőkkel, akik mind férfiakat akartak maguknak, ráadásul – ó, borzalom! – mindenki beszélt németül.

Ez a világ többé-kevésbé fennállt a 2010-es évek elejéig, közepéig.

Aztán történt valami.

Hadd ne részletezzem, úgyis tudják. A lényeg, hogy a történtek nyomán odalett a rend is, a tisztaság is, a kiszámíthatóság is, a munka öröme és tisztelete is, vagyis minden, ami még a német lélekből megmaradt. Ám mivel a német lélekből addigra tökéletesen kiölték mind a birodalmi, mind a küldetéstudatot, így már képtelenek arra, hogy egyáltalán észrevegyék, mi is történik velük valójában.

És ennek az állapotnak manifesztációja az új német kormány. Amelynek alkancellárja, bizonyos Habeck úr pár évvel ezelőtt már papírra vetette credóját, legalábbis annak legfontosabb, legfigyelemreméltóbb részét, amely így szól:

Mindig hányingert kaptam, amikor a hazaszeretet szót hallottam. Soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Németország, és ma sem tudok.

Azért lássuk be, ez a lehető legtökéletesebb összefoglalása annak a teljesen felesleges nemzedéknek, amely a Vörös Hadsereg Frakciót is megalapította. Ők és a mai „német” alkancellár elvtársak – ami a németséghez, a világhoz és a Nyugathoz mint rendszerhez való hozzáállást illeti, mindenképpen. (Andrea Klump valószínűleg már szabadlábon van. Kicsit sem csodálkoznék, ha Habeck alkancellár felvenné magához titkárságvezetőnek vagy stratégiai tanácsadónak.)

Mi, rendszerváltók még Konrad Adenauer, Ludwig Erhard, Willy Brandt, Helmut Schmidt és Helmut Kohl, továbbá Charles de Gaulle, Georges Pompidou, Valéry Giscard d’Estaing, Jacques Chirac és egye fene, Francois Mitterrand Európájához akartunk csatlakozni.

Alain Delon és Belmondo Európájához – így jobban stimmel?

És most megérkezett Olaf Scholz meg a Habeck. S velük, ahogy odalett végképp a rend, a tisztaság, a kiszámíthatóság, s lassan de biztosan a hihetetlen jólétet is kikezdi már az elmúlt nagyjából egy évtized elmebaja, nos, Olaf és Robert visszahozta a német küldetéstudatot is. Na, nem azt a birodalmit, nem azt a drang nach osten-félét, ugyan dehogy!

Most az elmebaj terjesztésének küldetéstudata hatja át az új német vezetést.

Szó sincs többé arról, hogy kinevezik ismét a „megszállt keleti területek birodalmi miniszterét”, anakronizmus lenne.

Most „queerügyi” kormánybiztost nevez ki a német kormány, akinek az lesz a feladata, hogy akciótervet készítsen, amelynek segítségével a diszkrimináció elleni küzdelemben Németország az élen járhat.

Ez az új német küldetéstudat.