A politológiában lassan közhellyé válik az a megállapítás, hogy a politikai küzdelem perszonifikálódott, vagyis a személyek, a karakterek váltak a meghatározókká a nagy, elvont eszmékkel, az ideológiákkal szemben. Miért van ez így, s ha így van, mit jelent ez április 3-a szempontjából? Ki nyerheti a választásokat?
Ennek oka végtelenül egyszerű: a nagy ideológiák sorban lejáratódtak, hitelüket vesztették. Nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a gyakorlatban végül – így vagy úgy, de – csődöt mondtak.
Vegyük sorra a legfontosabbakat, amelyek a XIX–XX. században keletkeztek.
Az első a Marx és Engels által kidolgozott kommunista ideológia volt, amelynek megvalósítására (a globális pénztőke segítségével) először Lenin és Trockij, majd őket követve Sztálin vállalkozott. Marxék még világforradalomban gondolkodtak, Leninnek és Sztálinnak azonban már el kellett fogadniuk a kényszerű valóságot, hogy Nagy Háború ide vagy oda, a munkások nem fordultak szembe mindenütt a világon a hazájukkal és a nemzetükkel, a világ proletárjai nem egyesültek, így egyetlen országban kellett a kommunizmus „kísértetét” formába önteni, méghozzá a Szovjetunióban. Később, a második világháború után más országok is csatlakoztak a „kísértethez” – egyben kísérlethez: Kína, Laosz, Kambodzsa, Vietnam, Észak-Korea, illetve kényszerűen a közép- és kelet-európai csatlós államok.
A végeredmény gyalázatos lett: francia szerzők által 1997-ben írt, s nagy port felvert A kommunizmus fekete könyve beszámolt arról, hogy ezeket a totalitárius rendszereket az erőszak, a tömeggyilkosság, az önkény, az emberiesség elleni bűntettek sora jellemezte, amelynek „eredményeképpen” mintegy százmillió ember halt meg ezekben az országokban.
De a marxista kommunizmus „lájtosabb” változata, a szocializmus sem volt éppen sikeres. Egyes kelet- és közép-európai országok egy idő után engedtek a rendszer szorításából – például 1956 hatására Magyarország –, ám éppen a „puhának” nevezett Kádár-rendszer bizonyította be néhány évtized alatt, hogy ha kíméletesebb is, mint elődje, semmivel sem életképesebb. A kommunizmus a brutális erőszak és kegyetlenség okán, a szocializmus pedig a szabadság, hatékonyság és versenyképesség hiányában vált életképtelenné. Így a XX. század végére a szélsőbalos ideológia elveszítette relevanciáját.