Régóta zavarban vagyunk, ha a jelenlegi ellenzék politikai, világnézeti irányultságát egyetlen jelzővel szeretnénk kifejezni. Leginkább az illene rá, hogy sokszínű, de persze nem úgy, mint a magyar trikolór, hanem sokkal inkább úgy, mint az LMBTQ-szivárvány. Ez a sokszínűség nem a harmóniára, hanem a szedett-vedettségre emlékeztet.
A hol balliberálisnak, hol globalistának – újabban már kommunistának és fasisztának is − mondott ellenzék azzal próbálja felkelteni a társadalom érdeklődését maga iránt, hogy kitartóan és durván bírálja a kormányt. Nem én mondom, hanem politikai elemzők, hogy a mai ellenzékben nincsenek kormányzásra érett, megfelelő tudású, felkészültségű, tehetségű személyek. Nem kell ugyanis sok sütnivaló ahhoz, hogy valaki meggyőző érvek nélkül szidalmazza, korrupcióval és lopással vádolja a kormánypártokat, miközben ő maga nem képes használhatónak tűnő programokat letenni az asztalra.
Közelebbről vizsgálgatva a szivárványnál is színesebb koalíció ismertebb figuráinak természetét, tanulságos történelmi párhuzamokra bukkanhatunk. Hozzájuk hasonló képességeik vannak azoknak a társadalomformálás iránt elkötelezett, erős küldetéstudatú internacionalista aktivistáknak is, akiket annak idején nem a magyar nép, hanem a megszálló szovjetek helyeztek kormányzati pozícióba. Nekik is járt a szájuk. Nagy hangerővel szidalmazták a dolgozó nép állítólagos ellenségeit: az arisztokratákat, a burzsujokat, a kulákokat, a klerikálisokat és a reakciósokat. Bizonyos képességekre persze akkor is szükség volt, ha valaki be akart kerülni a kommunista rendszer élcsapatába. Nagyjából annyi, mint amennyi manapság kell a DK-ban, a Jobbikban, a Momentumban és a hasonló képződményekben. Akkoriban felgyűrt ingujjú bolsevik bunkók foglalták el a politika, a gazdaság, a kultúra vezető helyeit, ma pedig ezek szellemi örökösei szeretnék megkaparintani a hatalmat.
Vajon hogyan tudtak kormányozni a „nagy” elődök? Nagyon egyszerűen. Ahol szakértelemre volt szükség, oda behívták azokat a régi, nem kommunista szakembereket, akiket csak azért nem hurcoltak meg, mert szükségük volt a tudásukra. Ezek az emberek persze nem számíthattak különösebb karrierre. Amint az adott területet egyenesbe hozták, gyakran lapátra tették őket. Csak azok tudtak előrejutni, akik behódoltak a rendszernek, akár úgy, hogy beléptek a pártba, akár úgy, hogy nemtelen besúgói feladatokra vállalkoztak.
