Vég nélkül sorolhatnánk az idevágó példákat, most azonban csupán egyet idézünk fel. A történet főszereplője már nem él. Lónyay Sándornak hívták, a dédapja gróf Lónyay Menyhért miniszterelnök testvére volt. A vele készített interjú során (1995-ben), nyolcvanegy évesen olyan eleven könnyedséggel beszélt a háború utáni nehéz időkről, mintha a vele történt dolgoknak nem a részese, hanem csak külső szemlélője lett volna. A második világháború után orosz fogságba került. Erről így beszélt: „Isteni szerencsém volt, hogy megszabadultam. Szibériába vittek volna a többiekkel együtt. Ott feküdtem a vagon előtt […] rátettek egy stráfkocsira a többivel, és így menekültem meg. Amikor negyvenöt nyarán hazatértem, jelentkeztem a régi munkahelyemen azzal, hogy megjöttem az orosz hadifogságból, és szeretném folytatni a munkámat. Erre azt mondták, parancsoljon, itt a munkakönyve, nincs szükség annyi tisztviselőre. Azután megtudtam, hogy a káderekből háromszor annyit vettek fel, mint amennyien korábban voltunk. Akkor eladtam a karórámat, és abból három hónapig éltem.”

Három hónappal később Lónyay Sándort visszahívták a munkahelyére, hogy egy kommunista kezdővel ketten csinálják a munkát. Az újoncnak meg kellett tanítani a gyermeknevelési pótlékokkal kapcsolatos teendőket.

„Amikor betanítottam, behívtak a pártirodára, és azt mondták, hogy lépjek be vagy a kommunista, vagy a szociáldemokrata pártba, de legjobb volna, ha a kommunisták közé lépnék be. Ebben az esetben megmaradhatok az állásomban. Erre én azt mondtam, hogy kérem, én egyikbe se lépek be. […] Ezután persze nem alkalmaztak tovább.”

Lónyay Sándor szavairól eszünkbe jutnak azok a történetek, amelyek napjainkban játszódnak Nyugat-Európában. Igaz, arrafelé nem a párttagság elutasítása miatt rúgnak ki embereket az állásukból. Ehhez kevesebb is elegendő: az illegális bevándorlással, a kisgyermekek szexuális érzékenyítésével, a radikális balliberális nézetekkel szembeni vélemény hangoztatása. Az idős Lónyay így nyilatkozott a Rákosi-korszak alatti helyzetéről: „Segédmunkásnak kellett lennem, és nyolc évig nem lehettem tisztviselő. Közben ki akartak telepíteni, de nem találtak meg. Háromszor cseréltem lakást. Végül a Tompa utcában laktam, minden holmim be volt csomagolva, mert vártam, mikor jönnek értem. Sokáig kerestek. Idegileg teljesen tönkrementem. Most is tudom az órarendet: minden hétfőn, szerdán és pénteken éjfél és kettő között szerettek megjelenni. Olyankor éjjel kettőig fennmaradtam. Sok ismerősömet elvitték. Egyiküket, egy öreg tisztviselőt is ki akarták telepíteni. Bakonyinak hívták, és a Kálvin téren lakott, ahol többször jártam nála. Korábban egy belvárosi takarékpénztár osztályvezetője volt, ami már elegendő okot szolgáltatott a kitelepítéshez. Az ávósok jöttek is érte, de mire rátörték az ajtót, addigra bevett egy ciánkapszulát. Már halott volt, amikor rátaláltak. Ezek után nagyon féltem, és hát féltettem a fiamat is.”

Lónyay Sándor a helyzeténél fogva alulnézetből látta és tapasztalta a kommunisták módszereit. Nemcsak a félelem légkörét érzékelte, hanem azt is, hogy a rendszer − szakértelem hiányában – alacsony szinten is csak a régi értelmiségiekre támaszkodva tudott némi eredményt elérni. Jelenlegi ellenzékünk, az internacionalisták szellemi örökösei kitartóan szidják a Fidesz–KDNP-t, miközben próbálják elorozni a sikeres ötleteit. Ennél többre nem futja a képességeikből. Nagyon nem lenne jó, ha áprilisban hatalomra jutnának.

Túl sokba kerülne nekünk.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Márki-Zay Péter, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, valamint: Karácsony Gergely, Dobrev Klára, Jakab Péter és Fekete-Győr András (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)