A háborúban használt pusztító arzenálok számtalan fajtája képes a rombolásra, az emberi életek kioltására. Jól látszik ez az orosz–ukrán harci cselekményekben. Nem civilek a támadási célpontok, mégis elkerülhetetlen a polgári, vétlen áldozatok számának növekedése. Ugyanakkor a katonák is élő emberek, és az ő haláluk is súlyos veszteség. A fegyverek közül a gránátok, a bombák repeszei azok, melyek sérülést és halált hordoznak, és támadják az életet. A szilánkok – melyek vasdarabok – felfoghatatlan energiával csapódnak szerteszét, pusztítva mindazt, ami és aki „elfelejtette” önmagát elrejteni robbanások idején.
Az emberi értékek, azon belül a normális élet ellen vívott ütközetek – jóllehet katonai fegyverek nélkül történnek – szilánkjai szintén a rombolás filozófiájának termékei. Az életvédelem mindennél fontosabb, miközben az élhetőség feltételeinek hiánya a kilátástalan jövőt hordozza magában. Korunkban a háborút elkezdeni pillanat műve, befejezni azonban gyakorlatilag alig lehetséges. Mert üzlet azoknak, akik fegyvert gyártanak, mert segíti a politikai átrendeződést, amit a béke évei gyakran akadályoznak, és mert a háború mögé lehet rejteni a gazdasági anomáliákat, a felhalmozódott csalások okozta problémákat. A fehérgalléros bűnözés nevében a „fehér” kifejezés jól illusztrálja, hogy az elkövetőknek többnyire sikerül tisztára mosni politikai, gazdasági szennyeseiket.
Sokan vannak tehát, akiknek a háború klasszikus formája kívánatos, hisz ezzel érik el igazi céljaikat. Carl von Clausewitz mondta egykor, hogy „a háború a diplomácia – azaz a politikai érdekérvényesítés – folytatása más eszközökkel”. Clausewitz úr sosem gondolta volna, hogy történelmi korokon átnyúló alapigazsága 180 fokos fordulatot vesz a XXI. században. Természetesen, az állítás első fele ma is tényszerű, de a folytatás ügyében lényeges eltérés látható. Napjaink normalitást tagadó világában szinte borítékolhatók az újabb és újabb káoszra okot adó események. A nyugalom és a racionalitás évtizedeinek vége. Nem kétséges, hogy át kell értékelni a fogalmainkat és a hozzájuk tartozó tartalmakat. A közgondolkodást egyre inkább sakkban tartja a szűk körű, felszínen nem is látható politikai „erőtér” érdeke. Száz évekkel ezelőtt a monarchiák királyai megüzenték akaratukat és feltételeiket. A felek mérlegelhettek, eldönthették, hogy elfogadják a felszólításból következő élethelyzetet, vagy elutasítják. Elvetés esetén jöhetett a diplomáciai folytatása más eszközökkel, vagyis a háború. Győzött a jobbik, a felkészültebb és erősebb oldal. A következményekkel pedig mindenki igyekezett együtt élni, elfogadni azokat.
