A háborúban használt pusztító arzenálok számtalan fajtája képes a rombolásra, az emberi életek kioltására. Jól látszik ez az orosz–ukrán harci cselekményekben. Nem civilek a támadási célpontok, mégis elkerülhetetlen a polgári, vétlen áldozatok számának növekedése. Ugyanakkor a katonák is élő emberek, és az ő haláluk is súlyos veszteség. A fegyverek közül a gránátok, a bombák repeszei azok, melyek sérülést és halált hordoznak, és támadják az életet. A szilánkok – melyek vasdarabok – felfoghatatlan energiával csapódnak szerteszét, pusztítva mindazt, ami és aki „elfelejtette” önmagát elrejteni robbanások idején.

Az emberi értékek, azon belül a normális élet ellen vívott ütközetek – jóllehet katonai fegyverek nélkül történnek – szilánkjai szintén a rombolás filozófiájának termékei. Az életvédelem mindennél fontosabb, miközben az élhetőség feltételeinek hiánya a kilátástalan jövőt hordozza magában. Korunkban a háborút elkezdeni pillanat műve, befejezni azonban gyakorlatilag alig lehetséges. Mert üzlet azoknak, akik fegyvert gyártanak, mert segíti a politikai átrendeződést, amit a béke évei gyakran akadályoznak, és mert a háború mögé lehet rejteni a gazdasági anomáliákat, a felhalmozódott csalások okozta problémákat. A fehérgalléros bűnözés nevében a „fehér” kifejezés jól illusztrálja, hogy az elkövetőknek többnyire sikerül tisztára mosni politikai, gazdasági szennyeseiket.

Sokan vannak tehát, akiknek a háború klasszikus formája kívánatos, hisz ezzel érik el igazi céljaikat. Carl von Clausewitz mondta egykor, hogy „a háború a diplomácia – azaz a politikai érdekérvényesítés – folytatása más eszközökkel”. Clause­witz úr sosem gondolta volna, hogy történelmi korokon átnyúló alapigazsága 180 fokos fordulatot vesz a XXI. században. Természetesen, az állítás első fele ma is tényszerű, de a folytatás ügyében lényeges eltérés látható. Napjaink normalitást tagadó világában szinte borítékolhatók az újabb és újabb káoszra okot adó események. A nyugalom és a racionalitás évtizedeinek vége. Nem kétséges, hogy át kell értékelni a fogalmainkat és a hozzájuk tartozó tartalmakat. A közgondolkodást egyre inkább sakkban tartja a szűk körű, felszínen nem is látható politikai „erőtér” érdeke. Száz évekkel ezelőtt a monarchiák királyai megüzenték akaratukat és feltételeiket. A felek mérlegelhettek, eldönthették, hogy elfogadják a felszólításból következő élethelyzetet, vagy elutasítják. Elvetés esetén jöhetett a diplomáciai folytatása más eszközökkel, vagyis a háború. Győzött a jobbik, a felkészültebb és erősebb oldal. A következményekkel pedig mindenki igyekezett együtt élni, elfogadni azokat.

Becsület kérdése volt még a XX. század első felében is az adott szó vagy aláírt szerződés betartása. Hogy apáinkat idézzük: „Fiam, megígérni nehéz valamit, mert utána csak be kellett tartani az ígéretet.” Bizonyítékok sokaságát tudjuk felsorolni az ügyben, hogy a ma politikusai nem hallottak az ígéret igazságáról, hiszen a háttérben ádázabb háború folyik, mint amit érzékelni tudunk. Ráadásul, az alkalomszerűen életre kelt valódi puskaropogást kihasználva, még kreatívabb megoldások születnek arról, hogyan lehetne tartóssá tenni a feszültséget népek vagy akár kontinensek között. Az életünk megrontói harci öltözékben figyelik a történéseket, és pillanatok alatt képesek reagálni bármilyen nemzetközi következményeket sejtető eseményekre. Számukra mindegy, mi a konkrétum: bankválság 2008-ban, koronavírus-járvány vagy fegyveres összecsapás Ukrajnában. Azonnal tovább gondolják, és saját érdekeik mentén eszkalálják a válságos helyzeteket. Mert milyen más okból szabadultak volna el az indulatok Kárpátalján, ahol ukrán nacionalisták elérkezettnek látva az időt, ott élő magyarokra támadnak. Azokon vezetik le indulataikat, akikkel korábban normális szomszédságban éltek. S míg ők odaát gyűlölködnek, a Magyarországra menekült ukrán emberek kenyeret és védelmet kapnak.

A szakadék felé vezető út további jelei, amikor a fegyveres konfliktustól – például az orosz–ukrán háború esetén – földrajzilag távol eső országokban is „szilánkok” csapódnak szerteszét, és embereket sebeznek meg. Olyanokat, akik nem katonák, és egyenként semmiféle bűnt el nem követtek, ahogy azok a gyerekek sem, akiket Németországban az iskolatársaik kiközösítenek, mert orosz származású családban élnek. De nem járnak jobban az európai országokban veszteglő orosz kamionosok sem, akiknek bankkártyái az értelmetlen „bankháború” következtében használhatatlanok, és nemcsak tankolni képtelenek emiatt, hanem élelmet sem tudnak vásárolni, és még jó, ha nem szenvednek fizikai atrocitást. És mit kezdjünk azokkal a hírekkel, melyek arról számolnak be, hogy magukat komolynak tartó operaházak, színházak leveszik a repertoárjaikról a klasszikus orosz zeneszerzők és írók műveit. Szilánkok, melyek a vasnál is mélyebb sebeket ejtenek, hisz nem a harcmezőn menetelő katonákat találják el, hanem a Jóisten előtt egyenlő embert Kárpátalján vagy a demokrácia Európájában. S ha nem lenne elég, jött a hír, hogy a pekingi téli paralimpiáról kizárják az orosz sportolókat. Ó, Zeusz! Az olim­piáról, mely annak idején – az ókori Görögországban – a háborúkat függesztette föl, mondván, a játékoknak a béke szimbólumainak kell lenniük.

Nincs kollektív bűnösség. Ezt, az egyéb ügyekben teljesen vállalhatatlan ENSZ-szervezetek bürokratái is elfogadják, legalábbis papíron. S ha így van, nem bűnösek az általános iskolás orosz családok gyerekei, éljenek bárhol Európában. Ahogy vétlenek a kamionok sofőrjei, akik mellékesen árut szállítottak az őket megvető országokba. Ahogy az Ukrajnában élő magyarok sem okai az ottani pusztításnak.

Hölgyeim és uraim! Kérem, utasítsuk vissza a normalitásunkkal szembeni támadásokat. Ne engedjük, hogy megátalkodott sarlatánok belőlünk készítsenek gránátokat, melyek repeszei, szilánkjai ártatlanokat sebeznek meg egy életre. Mindez nem a politikusoktól és pláne nem a tábornokoktól függ. Tőlünk és a józan észtől.

A szerző titkosszolgálati szakértő

Borítókép: A központban az ukrajnai háború következtében kialakult humanitárius válság idejére átmeneti szállást működtet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)