Április 3-án két nagy politikai tömb, a Magyarországot tizenkét éve kormányzó jobboldal és annak baloldali ellenzéke között választhatunk. Vannak, akik úgy gondolják, hogy létezhet harmadik választási lehetőség is, harmadik út – ha esetleg most konkrétan nem is, de úgy általában, a magyar politikában igen. Ők folyamatos frusztrációként élik meg a „két politikai tábor” szembenállását. Erről és nekik szólnak az olyan szlogenek, mint a „se nem jobb, se nem bal”, az „ellenzékváltás” vagy a „lehet más a politika”. A valóság azonban az, hogy nincs harmadik út, és nem lehet más a politika – sem az előttünk álló választáson, sem pedig úgy általában.

Következik ez egyrészt magának a politikának, azon belül is az általános választásokon alapuló demokratikus politikának a természetéből, ahol minden fontos kérdés szavazáson dől el. Habár az élet sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy minden dolgot két kategóriába lehessen bezsúfolni, a politika azonban végül minden kérdést egy eldöntendő kérdésbe csatornáz be, amelyre igennel vagy nemmel lehet válaszolni. A tényleges választásnak két lehetőségre történő leszűkülése tehát a politika szükségszerű velejárója. Nem csak nálunk, máshol is.

Ezt mutatják a gyakorlati tapasztalatok, az elmúlt harminc év magyarországi politikatörténete is. A rendszerváltást közvetlenül megelőző és a rendszerváltás utáni magyar politika mindig megosztott volt, mégpedig – a pártok számától függetlenül – kétosztatú. A rendszerváltás előtt az állampárt és annak ellenzéke álltak szemben egymással, 1991-től pedig – amikor a Demokratikus Charta keretei között politikai szövetséget kötött egymással a posztkommunista MSZP és a balliberális SZDSZ – a rendszerváltás utáni, demokratikus magyar politika is kétosztatúvá vált.

A kétosztatúság megszüntetésére több kísérlet is volt az elmúlt harminc évben. Bizonyos olvasatban erről szólt a MIÉP, a Jobbik, az LMP és a Momentum megalakulása is. Valamennyi kísérlet kudarcba fulladt, és a harmadik utat, a kétosztatúság megszüntetését célul kitűző politikai erő betagozódott valamelyik nagy politikai táborba: a MIÉP a jobboldalra, az LMP, a Jobbik és a Momentum a baloldalra. Miközben azonban a gyakorlatilag megszűnt MIÉP termékenyítőleg hatott a magyar jobboldalra, addig sem az LMP, sem a Jobbik, sem a Momentum nem tudta érdemben megváltoztatni a posztkommunista baloldalt, legfeljebb néhány érdekes színfolttal gazdagította azt, mint ­például a baloldali antiszemitizmus. Legtovább egyébként még a Jobbik bírta, az ő megjelenésükkel a kétosztatúságot néhány évre felváltotta a centrális erőtér és a széttagolt ellenzék rendszere.

Mit jelent a gyakorlatban a kétosztatúság? Azt, hogy néhány kivételtől eltekintve szinte minden kérdésben teljesen ellentétes álláspontot képvisel kormány és ellenzék. Amire az egyik igent mond, a másik nemet. Azt, hogy az ellenzék egymástól bármilyen távol álló pártjai előbb-utóbb egy platformra kerülnek, pusztán abból kifolyólag, hogy a kormánnyal szemben állnak. Azt, hogy nincsenek különböző, variálható kormányzati felállások, a szövetséges pártok vagy együtt vannak kormányon, vagy együtt vannak ellenzékben. Valamint azt, hogy minden egyes kormányváltás radikális változást, 180 fokos fordulatot hoz az előző kormányhoz, annak filozófiájához és politikájához képest. Most is ez várható: habár az ellenzék miniszterelnök-jelöltje néha elmondja, hogy a jelenlegi kormány „jó intézkedéseit” meg kívánja tartani, az ellenzéki kommunikáció egészét vizsgálva az szűrhető le, hogy győzelmük esetén a közjogi rendszer, az adórendszer, a köz- és felsőoktatási rendszer, az egészségügyi rendszer, a szociális ellátó rendszer, a külpolitika, a nemzetpolitika – és lehetne még sorolni – teljes felforgatása következne.

Megéltük ezt már néhányszor a múltban: valahányszor a baloldali ellenzék a kampányban megígérte, hogy a jobboldali kormány bizonyos intézkedéseit megtartja, ezt az ígéretét mindannyiszor megszegte. 1994 után éppúgy elkaszálták a kárpótlást, ahogyan 2002 után eltörölték a kedvezményes lakásvásárlási hiteleket vagy megemelték a gáz árát, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét ígérték, és hogy mindannyiszor azt kommunikálták, hogy az előző – jobboldali – kormányok jó intézkedéseit nem megszüntetni kívánják, hanem megtartani és még jobban csinálni. Ha pedig valami harminc éve így működik, mérget vehetünk rá, hogy ezúttal sem lenne másként: a baloldal kormányra kerülése esetén még az is megszűnne, aminek a megtartását most a kampányban ígérik, a fiatalok adómentességétől a tizenharmadik havi nyugdíjig.

Összességében tehát mind elméleti alapon, mind az elmúlt harminc év tapasztalata alapján azt mondhatjuk, hogy csak két választás van előttünk. Nem változtat ezen a Magyar Kétfarkú Kutya Párt léte sem, egyrészt azért, mert azon kevés kérdésben, amelyben egyáltalán komolyan vehető véleményt nyilvánítanak, egyértelműen a baloldali álláspontot képviselik, másrészt azért, mert deklarálták, hogy a jelenlegi ellenzék által alakítandó kormány a parlamentben számíthatna a támogatásukra. A kutyapártra szavazást egyfajta harmadik útként felfogni tehát teljes tévedés, a kutyapárt éppúgy a kétosztatú magyar politika része, ahogyan a hatpárti ellenzéki összefogás is.