Mit jelent a gyakorlatban a kétosztatúság? Azt, hogy néhány kivételtől eltekintve szinte minden kérdésben teljesen ellentétes álláspontot képvisel kormány és ellenzék. Amire az egyik igent mond, a másik nemet. Azt, hogy az ellenzék egymástól bármilyen távol álló pártjai előbb-utóbb egy platformra kerülnek, pusztán abból kifolyólag, hogy a kormánnyal szemben állnak. Azt, hogy nincsenek különböző, variálható kormányzati felállások, a szövetséges pártok vagy együtt vannak kormányon, vagy együtt vannak ellenzékben. Valamint azt, hogy minden egyes kormányváltás radikális változást, 180 fokos fordulatot hoz az előző kormányhoz, annak filozófiájához és politikájához képest. Most is ez várható: habár az ellenzék miniszterelnök-jelöltje néha elmondja, hogy a jelenlegi kormány „jó intézkedéseit” meg kívánja tartani, az ellenzéki kommunikáció egészét vizsgálva az szűrhető le, hogy győzelmük esetén a közjogi rendszer, az adórendszer, a köz- és felsőoktatási rendszer, az egészségügyi rendszer, a szociális ellátó rendszer, a külpolitika, a nemzetpolitika – és lehetne még sorolni – teljes felforgatása következne.

Megéltük ezt már néhányszor a múltban: valahányszor a baloldali ellenzék a kampányban megígérte, hogy a jobboldali kormány bizonyos intézkedéseit megtartja, ezt az ígéretét mindannyiszor megszegte. 1994 után éppúgy elkaszálták a kárpótlást, ahogyan 2002 után eltörölték a kedvezményes lakásvásárlási hiteleket vagy megemelték a gáz árát, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét ígérték, és hogy mindannyiszor azt kommunikálták, hogy az előző – jobboldali – kormányok jó intézkedéseit nem megszüntetni kívánják, hanem megtartani és még jobban csinálni. Ha pedig valami harminc éve így működik, mérget vehetünk rá, hogy ezúttal sem lenne másként: a baloldal kormányra kerülése esetén még az is megszűnne, aminek a megtartását most a kampányban ígérik, a fiatalok adómentességétől a tizenharmadik havi nyugdíjig.

Összességében tehát mind elméleti alapon, mind az elmúlt harminc év tapasztalata alapján azt mondhatjuk, hogy csak két választás van előttünk. Nem változtat ezen a Magyar Kétfarkú Kutya Párt léte sem, egyrészt azért, mert azon kevés kérdésben, amelyben egyáltalán komolyan vehető véleményt nyilvánítanak, egyértelműen a baloldali álláspontot képviselik, másrészt azért, mert deklarálták, hogy a jelenlegi ellenzék által alakítandó kormány a parlamentben számíthatna a támogatásukra. A kutyapártra szavazást egyfajta harmadik útként felfogni tehát teljes tévedés, a kutyapárt éppúgy a kétosztatú magyar politika része, ahogyan a hatpárti ellenzéki összefogás is.

Mit kínál a választóknak a kétosztatú magyar politika, mi az a két lehetőség, amelyek között április 3-án választhatunk? A választóvonal ebben a kérdésben 2010. A baloldal 2010-et jelöli meg egyfajta bűnbeesés dátumaként, és az idő kerekét oda kívánja visszaforgatni, a 2010 előtti világot, helyesebben a 2010 előtti baloldali politikát kívánja – némi „optikai tuninggal” feljavítva – visszahozni. Nem általában a 2010 előtti, az akkori jobboldali kormányok politikáját is valamilyen módon integráló politika, hanem a 2010 előtti időszakból csak a baloldali kormányok politikája térne vissza. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a korábbi jobboldali kormányok néhány szereplője sértődöttségből, frusztráltságból vagy életkorából adódó téves helyzetfelismerésből adódóan a baloldalon kötött ki, és az sem, hogy a baloldal időnként dicsérő jelzőkkel illeti a 2010 előtti jobboldali kormányok tevékenységét! A maguk idejében ugyanolyan hevesen támadták azokat a kormányokat, ahogyan ma teszik ezt a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormányokkal.

A 2010 utáni jobboldal és a 2010 előtti baloldal között lehet tehát választani. Ahogyan a 2010 óta folytatott kormányzati politika a 2010 előtti baloldali politikának (Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok) ellenpontja, a kétosztatú magyar politikai térben egy ellenzéki győzelem ezen idők és kormányok restaurációját idézné elő, amint történt ez Budapesten is, ahol mintha csak Demszky Gábor tért volna vissza a Városházára. Már csak azért is, mert minden fogadkozás ellenére nem sikerült az ellenzékváltás, a posztkommunista baloldal szilárdan tartja pozícióit, sőt: vezető szerepét az ellenzéken belül. Ezt a posztkommunista baloldalt erősíti a magát új politikai generációként hirdető, de valójában ifjúkommunista Momentum is, amely pártnak a korábbi és a jelenlegi elnöke is családilag kötődik az 1990 előtti kommunista establishmenthez.

Azt tehát, hogy egy ellenzéki győzelem valami újat hozna, csak azok gondolják, akiknek a 2010 előtti időkről, valamint az 1990-et megelőző kommunista berendezkedésről nincsenek emlékeik vagy tanult ismereteik.

A különbségek azonban 2010-nél és az 1990-es rendszerváltozásnál is távolabbra nyúlnak vissza. A kormány politikája az antikommunista 1956-ban, a két világháború közötti, országépítő és országgyarapító Horthy-korszakban és a dualizmus korának deá­ki, tiszakálmáni és tiszaistváni hagyományai­ban gyökerezik. Az ellenzék politikája ezzel szemben az 1948 és 1990 közötti kommunista rendszerben, a reformkommunista 1956-ban és az ettől (minden látszat ellenére) nem túl távol álló, 1957-es kommunista restaurációban, az 1918–19-es felfordulásban, a Kun Béla- és Szamuely Tibor-féle 133 napos terrorban, valamint a 19. század végének és a 20. század elejének a nemzeti és keresztény hagyományt először támadó polgári radikális mozgalmában gyökerezik.

Amikor tehát három nap múlva szavazunk, a magyar történelem és a magyar politika több mint egy évszázados megosztottsága mentén választunk – akár tetszik ez nekünk, akár nem. Aki az ellenzékre – akár a kutyapártra is – szavaz, az a magyar baloldal elmúlt száz évére mond igent, a történelmi Magyarország szétverésével, 1919 kommunista terrorjával, az 1956 utáni tömeges kivégzésekkel, az országot kifosztó impexes üzletelésekkel, a spontán privatizációval, a stratégiai állami vagyon külföldi kézbe juttatásával és a 2006-os szemkilövetésekkel együtt.

Jászi Oszkár és Károlyi Mihály vagy Deák Ferenc és Tisza István; Kun Béla és Szamue­ly Tibor vagy Bethlen István és Teleki Pál; Rákosi Mátyás vagy Horthy Miklós; Kádár János vagy a Corvin-köz harcosai; Apró Antal vagy Mansfeld Péter; Márki-Zay Péter és Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor. Ezek között lehet választani. Nincsen harmadik út!

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Márki-Zay Péter, az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje és az ellenzék közös képviselőjelöltjei (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)