Hozzátenném még azt is, hogy ezek csak az alapbérek, vagyis a hétvégi és ünnepnapokon történő munkavégzés, illetve a túlóradíjak ezen felül számítódnak hozzá a fizetésekhez. Az sem mellékes tény, hogy néhány évvel ezelőtt a már említett mozgóbérek befagyasztását is feloldotta a kormány, tehát a megemelt fizetése számít alapnak minden egészségügyi dolgozó esetében ezek kiszámításakor.
Az új szerződésekkel mégis problémája akadt a szakmának, különösen azt a passzust nehezményezték, amely szerint „az egészségügyi válsághelyzetben az egészségügyi dolgozót kötelezhetik arra, hogy olyan egészségügyi intézményben vegye fel a munkát, amely a válsághelyzet felszámolásában részt vesz”. Ez alól egyébként számos kivétel van, például, ha valaki várandós, három év alatti gyereket nevel, 16 év alatti gyereket egyedül nevel, hozzátartozójának tartós, személyes gondozását végzi, legalább ötvenszázalékos egészségkárosodása van, ha az Országos Mentőszolgálat olyan szervezeti egységénél dolgozik, amely amúgy is a válsághelyzet felszámolását végzi stb. Egyébiránt az is szerepel a szerződésben, hogy ilyen típusú döntéseket az intézményvezetők minden esetben egyedileg mérlegelnek.
Több ellenzéki portál fogalmazta meg kritikáit, kvázi az orvosok és egészségügyi dolgozók szócsöveként a Telex például úgy fogalmazott az új szerződések aláírása kapcsán, hogy „az egészségügyben dolgozók egy részét pedig jogosan háborította fel az, hogy birkának nézik őket, akik kritika nélkül úgyis aláírják az eléjük tolt papírokat. Sokaknál ekkor telt be a pohár, és nemet mondtak”. A portál azt is írta, hogy négyezer egészségügyi dolgozó nem írta alá a béremelési megállapodásokat – amely az előzetes híresztelésekhez képest jóval kevesebb, mint a várt szám –, ugyanakkor az Országos Kórházi Főigazgatóság közleménye szerint a munkavállalóknak nem öt, hanem csupán 3,7 százaléka nem vállalja tovább a munkát az új feltételekkel.
És, ha már az egészségügyben dolgozók, azon belül is az orvosok létszámánál tartunk, érdemes átnézni a Központi Statisztikai Hivatal erre vonatkozó, legfrissebb adatait. Az ellenzék ugyanis előszeretettel kampányol azzal, hogy nincs orvos, aki ellássa a feladatokat, ami nem is csoda, hiszen hanyatlik az ágazat, a lélek már csak hálni jár belé, egyébként pedig az utolsó kapcsolja majd le a villanyt.
A KSH szerint az aktív orvosok száma 2021-ben mégis 38 920 fő volt. Hogy legyen összehasonlítási alapunk, 2007-ben volt az elmúlt húsz év abszolút negatív rekordja, akkor ugyanis 32 202 aktív doktorral számolhatott az ágazat. A számuk, hogy, hogy nem, 2010-ben kezdett el évről évre növekedni, a legtöbben 2019-ben dolgoztak itthon, 41 282-en. Ehhez képest az elmúlt két év valóban mutat némi csökkenést, ám korántsem olyan volumenűt, mint amekkorát az ellenzék és annak sajtója folyamatosan sulykolni próbál. Hogy egészen konkrét legyek, 2010 óta minimum ötezerrel gyógyítanak többen a rendszerben és minél inkább visszamegyünk az időben, ez a szám annál inkább növekszik.
A KSH korcsoportokra is lebontja az adatait, ennek alapján a huszonéves aktívan dolgozó korosztály létszáma 2001–2021 között 2525-ről 5129-re nőtt, akárcsak a 30–34 évesek száma, ahol több mint ezerrel lettek többen az elmúlt húsz évben. A 40–60-as korosztály mutat korcsoportokra lebontva csökkenő létszámot, ám összességében jóval több 20–35 év közötti aktív orvos került be a rendszerbe, mint ahány középkorú kollégájuk elhagyta azt: az ágazatba 3773-mal több fiatal doktor került az elmúlt két évtizedben, és körülbelül ennyien kerültek át a nyugdíjas korosztályba is.
Mindezt azért fontos számszerűleg is rögzíteni, mert az ellenzéki narratíva szerint az embernek az az érzete támad, hogy, ha ő segítségre szorulna, akkor nincsen már orvos, aki őt ellássa, hiszen mindenki külföldre ment dolgozni vagy beállt valamilyen szakmunkát végezni, hiszen még úgy is jobban lehet keresni, mint amennyit egy orvos haza tud vinni fizetésnapon. Nem úgy tűnik!
Sokkal inkább látszik az, hogy évről évre bekerül a rendszerbe egy új orvosgeneráció, amelynek van motivációja, és látja itthon a jövőjét. Sokan közülük – ahogyan eddig is számos keményen dolgozó szakorvos – elvből utasítják vissza a hálapénz minden formáját, fizetésemeléstől, törvényi háttértől függetlenül. A rendszer átalakulása valóban itt kezdődhet el – a paraszolvencia kialakulása a tomboló kommunizmus éveire vezethető vissza, s azóta mintegy rákfeneként mérgezi az ágazatot, megingatva a betegek bizalmát az egyébként nagyobb részt nem kevés hivatástudattal dolgozó orvosokban.
Hangsúlyosan szeretném kiemelni, ennek az írásnak nem az a célja, hogy tökéletesnek mutassa a magyar egészségügyet, amely nyilvánvalóan nem az. Az oktatás mellett az egyik legkritikusabb ágazat, ám nem csak itthon, mindenhol a világon. Legfőképpen azért, mert annyi szereplő, érdek és érzelem mentén szerveződik, amelyek mindegyikének, maximálisan és egy időben lehetetlen eleget tenni. Törekedni viszont lehet rá, ahogyan arra is, hogy ne fessünk szándékosan olyan képet egy egyébként emberi életeket kezében tartó rendszerről, hogy képtelen ellátni a rábízottakat. Túl azon, hogy Magyarországon ez korántsem igaz, az egészségügyi ellátás itthon nem düledező, rohadó kórházak sokasága, ahol csótányok rohangálnak a falon, és az a néhány szerencsétlen orvos, aki minimálbéren tengődik, nem képes ellátni az élet és halál között vergődő magyarokat.
Merthogy az ellenzék és sajtója nagyjából ilyen képet mutat róla.
