IV. Károly király kevésbé ismert modernizációs kísérletei torzón maradtak, de sok elemet későbbi politikusok is átvettek tőle. Különösen példamutatók voltak szociális intézkedései, amelyek közül sokat a proletárdiktatúra is lemásolt, mint például a gyermeküdültetési akciót, természetesen letagadva és elhallgatva, hogy mind az ötlet, mind az első gyakorlati kivitelezés Károlytól származott. 

A császár és király irányítási stílusa gyökeresen eltért Ferenc József gyakorlatától, méltán lehet „mozgó uralkodóként” említeni őt. Uralkodásának szűk két esztendeje alatt 80 ezer kilométert tett meg bejárva a Monarchiát, valamint annak négy frontját. A császári és királyi haderő főparancsnokságát uralkodása első napjaiban átvette, és számos katonai reformot hajtott végre. Eltörölte a vasra verés és kikötözés fegyelmi büntetéseket, a politikai foglyoknak pedig amnesztiát adott. 

A katonai közigazgatásban szorgalmazta a magyar nyelv használatának intenzívebbé tételét. 1918 januárjában indítványozta az önálló magyar nemzeti haderő felállítását is – a császári és királyi tábornoki kar elképedésére. 1918. október 16-án császári manifesztumot adott ki, amelynek értelmében a Monarchia osztrák felét föderalizálta.

Károly legsürgetőbb feladatának a béke megteremtését tartotta, politikáját lényegében ennek a célnak rendelte alá.

Az első világháború közepén, amikor a központi hatalmak helyzete korántsem volt reménytelen, Károly a világégés legfontosabb békekötési szándékát indította el, amely a Sixtus-misszió néven vonult be a történelembe. 

Nem pusztán morális megfontolásaiban, hanem reálpolitikai értelemben is igaza volt a királynak a mielőbbi békekötés szükségességében: legfontosabb kezdeményezése olyan időszakban történt, amikor a központi hatalmak sikere tűnt valószínűbbnek. 

Morális megfontolásait jól példázza az egyik olasz hadszíntéren tett, 1917-es látogatása, amikor kijelentette: van elég hely a Földön az embereknek, szükségtelen háborúzni területi igények miatt. Károly igyekezett a nagyobb hadműveleteket kerülni, ennek következményeként a Monarchia első világháborús elesettjeinek csak mintegy tizede halt meg az ő főparancsnoksága idején. 

Megállapítható az is, hogy amint bizonyossá vált a vereség, mint például az 1918. júniusi piavei offenzíva, vagy az 1918. október végi harcok idején, akkor azonnal leállította a hadműveleteket. A dualista állam összeomlása idején, jóllehet lehetősége lett volna uralmáért tovább küzdeni, ezt egy újabb polgárháború réme miatt nem tette.

Az Amerikai Egyesült Államok 1917-es hadba lépésével a világháború kimenetele véglegesen eldőlt, így Károly tervezett reformlépései megvalósítására sem idő, sem pedig fogadókészség nem mutatkozott, békekötési kezdeményezései pedig rendre kudarcot vallottak a háborús győzelem tudatában ellenérdekelt nyugati szövetségesek vezetőinél.

Sorsát végeredményben tehát a nyugati demokrácia államai pecsételték meg, amelyek okkal tartottak Európa legnagyobb keresztény, ezen belül római katolikus hatalmától.

Károly I. világháború alatti uralkodása – döntően olyan körülmények befolyása alatt, amit nem állt módjában megváltoztatni, katasztrófába: egy csaknem 700 éves birodalom összeomlásába torkollott. 

A kettős Monarchia – hazánk egyik társadalmi, gazdasági aranykorát követően – megsemmisült, maga alá temetve a történelmi Magyarországot is.

Kevésbé ismert viszont, hogy ezek a csapások a királyt is megtörték: hívő, antifarizeus katolicizmusa folytán Károly igen komolyan vette a koronázásakor tett esküjét, amely a magyar alkotmányosság, területi integritás, felekezeti és társadalmi béke megőrzését tartalmazta. Ebből következően – az akkori katolikus klérus véleményével összhangban – királyi hatalmát életre szóló hivatásnak tekintette.

Történeti közjogi hagyományainknak megfelelően lemondását lehetetlennek tartotta: a legnagyobb krízis idején, 1918 novemberében ezért csak uralkodói jogainak felfüggesztését deklarálta, egyúttal az ország államformájának megválasztását népszavazáshoz kötötte. 

Történelmünk másképp alakult: a Károlyi-korszak 125 napját, a proletárdiktatúra 133 napja követte. Az előbb ausztriai, majd svájci internálásban élő király fájdalommal értesült az ekkori eseményekről, majd az 1919–1920. évi fehér különítményes megtorlásokról is.

Úgy tartotta, hogy a királyság visszaállítása, majd saját restaurációja a valódi béke záloga, amely egyszersmind a trianoni béke revízióját, Szent István birodalmának helyreállítását eredményezheti. 

Ez állt két visszatérési kísérletének hátterében is, amelyek szintén kudarcba fulladtak. Az 1921. évi őszi magyarországi történések, különösen megalázó internálása nyomán a király hetek alatt megőszült, szívproblémái is támadtak. Ezt a folyamatot tetőzte be influenzája, amely csaknem kéthetes szenvedés után végzett vele. A király halála egyszersmind a magyar királykérdésre is pontot tett.

Mi maradt meg manapság Károly örökségéből? Kevéssé ismert, és igen paradox tény, hogy a király demokratikus elkötelezettségű ember volt. Síkra szállt a választójog bővítése mellett, és reformjai egyértelműen abba az irányba mutattak, hogy a birodalma még inkább alkotmányos monarchiává alakuljon. Döntései és szemlélete ‒ amelyet a borzalmas oroszországi fejlemények jelentősen befolyásoltak ‒ a demokratizálódás irányába ható lépéseket eredményezett. 

A világháború borzalmait személyesen megtapasztalva stabil összeurópai béke megteremtésében fáradozott, amely kereteinek elképzeléseiben sajátos konvergens evolúció révén hasonló következtetésekre jutott, mint az atlantista szabadkőművesek: egy új, nyitottabb, transzparensebb államstruktúrában gondolkodott. 

Döntő különbség volt ugyanakkor, hogy a császár és király ezt az új bázist alapvetően a keresztény erkölcsre kívánta alapozni.

Károly vonatkozó elképzelései legidősebb fia, Ottó koronaherceg politikájában éltek tovább, amely megalapozta a mai Európai Unió kereszténydemokrata ‒ sajnos mára teljesen erodálódott ‒ bázisát.

IV. Károly sorsa, politikája és nem utolsósorban emberi tartása révén méltó példakép lehetne napjainak közéleti szereplőinek is, amennyiben megértenénk Apponyi Albert gróf Károly halálakor megfogalmazott gondolatát: „Láthatjuk [...] mit vesztett Magyarország IV. Károllyal, kinek tiszta és szent emlékét mindörökké megőrzi a nemzet.” 

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Borítókép: IV. Károly király (Forrás: Wikipédia/Ferdinand Schmutzer)