Gróf Klebelsberg Kunó, „a legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter” – ahogy Ravasz László református püspök nevezte őt – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1922 és 1931 közötti irányítójaként kulcsszerepet játszott az ország Trianon utáni felemelkedésében. Gróf Bethlen István miniszterelnök és a kulturális problémák iránt egyébként többnyire érzéketlen Horthy Miklós kormányzó is segítette őt abban, hogy a kulturális politika kulcságazattá váljon, és 1926-tól az összes tárca közül a legmagasabb támogatást kapja az állami költségvetésből.
A kultúrpolitikának kiemelt szerep jutott Magyarország konszolidációjában, amit számos beruházás bizonyított. A kolozsvári és a pozsonyi „menekült egyetemek” befogadása – Szegedre (1921), illetve Pécsre (1923) helyezése –, a külföldi magyar intézetek – Collegium Hungaricumok: Bécs és Berlin (1924), Róma (1927), s egy ezekhez hasonló párizsi központ (1927) – alapítása, valamint a külföldre szóló ösztöndíjakció 1920-as évek eleji újraindítása, majd törvényi szabályozása (1927) és a talán leginkább ismert népiskola-építési akció (1926-tól) mind-mind erről tanúskodott. Utóbbi részeként 1930-ig ötezer népiskolai (falusi, tanyai) tantermet és tanítói lakást építettek állami segítséggel – többet, mint amennyit a dualizmus fél évszázada alatt egy háromszor akkora országban. (Iskolákat persze akkor is szép számmal emeltek, de többnyire egyházi finanszírozással.)