Klebelsberget rengeteget bírálták minisztériuma „luxuskiadásai” miatt. Gyakran saját párttársai támadták a Collegium Hungaricumok – szerintük túl sok pénzt felemésztő – rendszerét, a népiskolák létesítésének annál is nagyságrendekkel nagyobb költségeit. Halála után viszont annál inkább értékelték tevékenységét, s kisebb kultusza alakult ki, amely számos két világháború közötti megemlékezésben, illetve egy (napjainkban a budapesti Villányi úton látható) szoborcsoport felállításában is megmutatkozott. 1947 után viszont nemes egyszerűséggel már fasisztának bélyegezték, hogy aztán az 1970-es évek végétől – nem függetlenül az állampárton belüli reformirányzatok megjelenésétől – újraértékeljék a tevékenységét. 1989 után újabb kultusza alakult ki, amely gyakran túlzásokba esik az egyébként valóban lenyűgöző életmű megítélésekor.
Klebelsberg rendszerben gondolkodó politikusként a tárcájához tartozó valamennyi terület fejlesztését – nem pedig egy-egy kiemelését – tekintette fő feladatának. Művészetpolitikáját meghatározta, hogy e területen az állam és a kultusztárca lehetőségei jóval szűkösebbek voltak, mint manapság. A minisztérium 1928–1929. évi költségvetésében komolyabb összegekhez csak a művészeti oktatás (a képző-, az ipar-, a zene- és a színművészeti főiskolák: 1,147 millió pengő), illetve az állami színházak (Operaház, Nemzeti Színház, 1924-től már annak kamaraszínháza is: 3,045 millió pengő) jutottak.
Ugyanekkor irodalmi célokra csak 122 ezer, műemlékvédelemre mindössze 61 ezer, a művészetek támogatására pedig 276 ezer pengő állt rendelkezésre. Klebelsberg szerint az utóbbi tételnél a főváros is többet fordított ezen célokra. (Összehasonlításként: a Tisza István-szoborcsoport Parlament előtti felállítása négyszázezer, a népiskola-építési program pedig több mint ötvenmillió pengőbe került.)
Napjaink gyakorlatával szemben a művészeti életet, annak különböző folyóiratait és irodalmi lapjait többnyire az érdeklődő közönség, illetve a törvényhatóságok, az önkormányzatok, a magánosok és az akkor még vagyonos egyházak (különösen a katolikusok) megrendelései tartották fenn. Irodalmi és művészeti célokra, különböző kiadványok megjelenésének finanszírozására alig jutott valami a kultusztárca büdzséjéből, s az imént említetteken kívül a színházak sem kaptak állami szubvenciót.
Így az állam szerepe a (részben) saját beruházásai művészeti programjának reprezentálására, köztéri szobrok állítására, fiatal magyar művészek – elsősorban római, részben pedig párizsi – ösztöndíjainak biztosítására, illetve a külföldi kiállításokon (velencei biennále, egyházművészeti tárlatok stb.) való részvételük támogatására korlátozódott. Mindez mégis fontos alkotásokat eredményezett. Így épült föl, majd gazdagodott az Országos Levéltár (Petz Samu terve, 1913–1923) Dudits Andor seccóival, Róth Miksa üvegablakaival és Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrával; a tihanyi Biológiai Kutató Intézet (Kotsis Iván, 1926–1927) Vaszary János Vízivilág című pannójával; a szegedi Dóm tér (Rerrich Béla, 1927–1930) a Pantheon (Nemzeti Emlékcsarnok) számos művész alkotta szobraival, illetve az ottani Dömötör-torony Aba-Novák Vilmos falfestményeivel; Debrecenben a már a világháború előtt elkezdett klinikai-telep – Kisfaludi Strobl monumentális Tisza István szobrával –, illetve az univerzitás főépülete (Korb Flóris, 1923–1926, valamint 1927–1932).
Klebelsberg az 1920-ban (még a Magyar Történelmi Társulat elnökeként) általa alapított Bécsi Magyar Történeti Intézet – egyben a Collegium Hungaricum – épületét (Testőrpalota) az 1920-as évek második felében mintaszerűen felújíttatta, s ide rendelte meg a korszak neves portréfestőitől, Szüle Pétertől a Bessenyeit és testőrtársait, illetve Kunwald Cézártól a Kisfaludy Sándort ábrázoló képeket. Gerevich Tiborral karöltve bábáskodott a nem egységes stílusirányzatot képviselő, a korszak legkiválóbb képző- és iparművészeit egyesítő „római iskola” létrejötténél és nemzetközi sikereinek kikövezésénél is. Fontos szerepet játszott a korszak színvonalas konzervatív folyóirata, a Napkelet alapításában (1923), de a ma is élő Szegedi Szabadtéri Játékokat is az ő ötletére indították (1931).
A művészetpolitika mégis a kultúrpolitikai koncepció egyik leggyengébb láncszemének bizonyult, aminek a korabeli büdzsé maitól eltérő szerkezete mellett további okai is voltak. Egyrészt a két világháború közötti időszak irodalmi, képző-, ipar-, zene-, színház- és építőművészeti életének rendkívüli pezsgése és magas színvonala: ilyen viszonyok között a valódi tehetségek felkarolása is erősen meghaladta volna a költségvetés természetes korlátait. Másrészt pedig Klebelsberg ízlésvilága – bár művészettörténetileg is igen képzett volt – megrekedt a (közel)múlt általa nagyra tartott mestereinél, amit többször be is vallott.
Ennek ellenére is kijelenthető, hogy a két világháború közötti időszak a magyar művészeti élet egyik aranykora volt. Az amúgy meglehetősen hiú Klebelsberg államférfiúi nagyságára utalt, hogy olykor a művészeti kérdésekhez nála jobban értő szakemberek – saját ízlésével szemben álló – érveit is elfogadta, és gyakorlatias, vérbeli politikusként inkább azokat követte. Ennek tanulsága mellett az is elgondolkoztató, hogy az olykor okkal kritizált Horthy-korszakban még létezett az a (nagy)polgári és értelmiségi réteg, amely feladatának tartotta, akarta és képes is volt fenntartani a viszonylag gazdag magyar művészeti intézményrendszert, mert Klebelsberghez hasonlóan mélyen hitte, hogy ezzel az országot viszi előbbre.
