Az Elrabolt Hungáriában, a trianoni emlékév történelmi albumában – na, ha ebbe belenézne Zágráb, Bukarest, Bécs, Kijev, „Bratislava”, meg a többi! –, magam írtam le Fiuméről, hogy a történészeknek még pontosítaniuk kell, hogy Fiume mikor vált először, már a középkorban, Magyarország részévé. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a várost Mária Terézia 1779. április 23-án különálló területként hazánkhoz csatolta. A későbbiekben több államalakulat is megkaparintotta. 1848-ban Jelacicék kezébe került, de 1868-ban Szerém, Verőce és Pozsega vármegyéinkért »visszakaptuk« a horvátoktól. Talán azért voltunk olyan nagyvonalúak, mert Horvát–Szlavónország a társországunk volt, mégis 1918 októberében, a közösen elvesztett világháború után, mindennemű csere nélkül, az új délszláv államhoz, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták a magyar tengerhajózás bölcsőjét.A kötetben azt is le merészelem írni, hogy Fiume a két világháború között árnyéka lett önmagának. A város fénykora ugyanis egyértelműen az a korszak volt, amikor a magyar államhoz tartozott magas szintű autonómiával, hivatalos olasz nyelvhasználattal. Amikor jómódú, békebeli település volt, ahol még kőolaj-finomító és torpedógyár is működött. Mindezen tényeknek könyvtárnyi irodalma van.

Régi nagy országunk egyik fontos leírása Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című hatalmas sorozata, amelynek Fiume és a magyar–horvát tengerpart című része 1897-ben látott napvilágot. Legutóbb Juhász Imre alkotmánybíró tett le az asztalra a magyar tengerhajózás bölcsőjéről egy minden részletre kiterjedő könyvet 2020-ban. Ez a több mint ötszáz oldalas kötet is számos régi magyar fiumei képeslapot vonultat fel – bizonyítékképpen.

De ezek csak fiumei példák. Sajnálom, ha infarktust fog kapni a zágrábi politikum, a hazai baloldali sajtómunkások és a szélsőséges megmondóemberek egy része, de számos régi cirkvenicai és zenggi lap is megmaradt abból a korszakból, amikor a két említett tengerparti település még a Magyar Királyság Modrus-Fiume, illetve Lika-Korbava vármegyéjéhez tartozott. 

Hivatalos magyar bélyeg, hivatalos és bevett magyar bélyegző és magyar feliratok szerepelnek ezeken is. Nem hamis egyik sem, ezt bárki megállapíthatja, ha nem fél kezébe venni legalább egyet közülük.

 Mindegyik patinás régi lap a magyar és egyben a horvát helytörténet része, és rengeteget közülük magyarul írtak meg és címeztek szerte a Kárpát-medencébe.

És ott vannak a századfordulón kiadott zágrábi képeslapok is, amelyeket „valami furcsa véletlen” révén ugyancsak a magyar királyi posta szállított az akkoriban jellemző szép, zöld turulos bélyegünk szárnyán. De mi más szállította volna ezeket is, hiszen az önálló horvát bélyegkiadást 1918-tól számítják.
Ím látható, milyen értékes nemzeti dokumentumok és pajzsok e régi magyar képeslapok, amelyekkel könnyedén ki lehet védeni a XXI. századi történelemhamisítási kísérleteket, érkezzenek azok a szélrózsa bármelyik irányából.
A szerző újságíró, az Elrabolt Hungária társírója

(Borítókép és a képek forrása: Balázs D. Attila gyűjteménye)