időjárás 36°C Pál, Péter 2022. június 29.
logo

Régi képeslapjaink, nemzeti pajzsaink

Balázs D. Attila
2022.05.19. 09:00
Régi képeslapjaink, nemzeti pajzsaink

A környező országok beteges reflexei közé tartozik, hogy alkalmanként azt is le akarják tagadni, ami nyilvánvaló, amit Trianonban jogtalanul megkaptak Magyarországtól. Fittyet hánynak a régi térképekre, a történelmi határokra, a könyvészetre, az oklevelekre, az 1920 előtti közigazgatásra, a vármegyerendszerre, sőt a magyar királyi bélyegekkel és bélyegzőkkel ellátott békebeli képeslapok többrétű bizonyító erejére is. Ezek tagadása történelemhamisítás, a magyar múlt kiirtására tett kísérlet az elcsatolt területeken, amelynek egyértelmű célja a magyar nemzeti önbecsülés letörése, kivégzése.

Most Horvátországnál jött elő ez a kórság Orbán Viktor miniszterelnök egy történelmileg helytálló mondata miatt, 

miszerint Magyarországnak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle. Az eset után a hazai nemzeti sajtó – igen helyesen – Fiume példáját hozta fel bizonyítandó, hiszen az adriai-tengeri kikötőváros, ami ma a horvátoké, hosszú ideig Magyarország része volt.

Erősen magyar vonatkozású, a múlt századfordulón kiadott fiumei képeslapok is megjelentek az újságokban és a közösségi oldalakon a történelmi hitelességet alátámasztandó és a kormányfőt megvédendő. 

Mert ezek a lapok olyan magyar múltdarabkák, amelyeken általában csak magyar és olasz nyomtatott szöveg szerepel, horvát legfeljebb csak mutatóban.

 Van, amelyiken feltűnik a Pannónia nevű gőzhajó a fiumei Szapáry-mólónál, de akad olyan is, amin magyar nemzetiszínű zászló leng egy halászbárkán a szomszédos Baross-kikötőben. Attól, mert ma Rijekának hívják Fiumét, az itteni magyar múltat sohasem lehet kiradírozni, ahogy az antik fiumei magyar képeslapokat sem fogja tudni Zágráb összegyűjteni és máglyára hajítani.

Itt feszít a kezemben egy a fiumei Piazza Andrássyt ábrázoló 115 éves képeslap, amelynek a hátulján az olvasható kiemelt helyen, hogy „Levelező-Lap”, s csak alatta sorakozik az olasz Cartolina Postale, és utolsónak a horvát Dopisnica megnevezés. Ezeket a régi képes levelezőlapokat nem érdekli, hogy magyar nagykövetet hívat be a mai túlérzékeny Zágráb, akkor sem fog eltűnni róluk a magyar felirat, ahogy az ötfilléres turulos magyar királyi postabélyeg sem, amelyre a magyar szent koronás fiumei bélyegző került.

Az Elrabolt Hungáriában, a trianoni emlékév történelmi albumában – na, ha ebbe belenézne Zágráb, Bukarest, Bécs, Kijev, „Bratislava”, meg a többi! –, magam írtam le Fiuméről, hogy a történészeknek még pontosítaniuk kell, hogy Fiume mikor vált először, már a középkorban, Magyarország részévé. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a várost Mária Terézia 1779. április 23-án különálló területként hazánkhoz csatolta. A későbbiekben több államalakulat is megkaparintotta. 1848-ban Jelacicék kezébe került, de 1868-ban Szerém, Verőce és Pozsega vármegyéinkért »visszakaptuk« a horvátoktól. Talán azért voltunk olyan nagyvonalúak, mert Horvát–Szlavónország a társországunk volt, mégis 1918 októberében, a közösen elvesztett világháború után, mindennemű csere nélkül, az új délszláv államhoz, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták a magyar tengerhajózás bölcsőjét.A kötetben azt is le merészelem írni, hogy Fiume a két világháború között árnyéka lett önmagának. A város fénykora ugyanis egyértelműen az a korszak volt, amikor a magyar államhoz tartozott magas szintű autonómiával, hivatalos olasz nyelvhasználattal. Amikor jómódú, békebeli település volt, ahol még kőolaj-finomító és torpedógyár is működött. Mindezen tényeknek könyvtárnyi irodalma van.

Régi nagy országunk egyik fontos leírása Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című hatalmas sorozata, amelynek Fiume és a magyar–horvát tengerpart című része 1897-ben látott napvilágot. Legutóbb Juhász Imre alkotmánybíró tett le az asztalra a magyar tengerhajózás bölcsőjéről egy minden részletre kiterjedő könyvet 2020-ban. Ez a több mint ötszáz oldalas kötet is számos régi magyar fiumei képeslapot vonultat fel – bizonyítékképpen.

De ezek csak fiumei példák. Sajnálom, ha infarktust fog kapni a zágrábi politikum, a hazai baloldali sajtómunkások és a szélsőséges megmondóemberek egy része, de számos régi cirkvenicai és zenggi lap is megmaradt abból a korszakból, amikor a két említett tengerparti település még a Magyar Királyság Modrus-Fiume, illetve Lika-Korbava vármegyéjéhez tartozott. 

Hivatalos magyar bélyeg, hivatalos és bevett magyar bélyegző és magyar feliratok szerepelnek ezeken is. Nem hamis egyik sem, ezt bárki megállapíthatja, ha nem fél kezébe venni legalább egyet közülük.

 Mindegyik patinás régi lap a magyar és egyben a horvát helytörténet része, és rengeteget közülük magyarul írtak meg és címeztek szerte a Kárpát-medencébe.

És ott vannak a századfordulón kiadott zágrábi képeslapok is, amelyeket „valami furcsa véletlen” révén ugyancsak a magyar királyi posta szállított az akkoriban jellemző szép, zöld turulos bélyegünk szárnyán. De mi más szállította volna ezeket is, hiszen az önálló horvát bélyegkiadást 1918-tól számítják.
Ím látható, milyen értékes nemzeti dokumentumok és pajzsok e régi magyar képeslapok, amelyekkel könnyedén ki lehet védeni a XXI. századi történelemhamisítási kísérleteket, érkezzenek azok a szélrózsa bármelyik irányából.
A szerző újságíró, az Elrabolt Hungária társírója

(Borítókép és a képek forrása: Balázs D. Attila gyűjteménye)