Sajnos a társadalom az erdőgazdálkodással szemben kétarcú politikát folytat. Egyfelől lakásához igényli a faanyagot, fűtéséhez sok család a tűzifát, másfelől az erdészben csak favágót lát, miközben Trianon óta, amikor is az erdőterület 84 százalékát elcsatolták, csonka-Magyarországon az erdőművelési ágba tartozó terület száz év alatt megduplázódott. Hazánkban az üzemterv szerinti erdőgazdálkodás több évszázados múltra tekint vissza. A XXI. század küszöbéig a tartamos erdőgazdálkodáson azt értette a szakma, hogy az erdő kitermelése után kötelező annak felújítása, a hozamokat pedig lehetőleg egyenletesen kell elosztani. Mára ez a szemléletmód oly módon került revízió alá, hogy az erdő felújítása és az egyenletes hozamokra való törekvés mellett biztosítani kell a biológiai sokféleség megfelelő védelmét is. Kiemelendő, hogy az erdőgazdálkodó az erdőfenntartás költségét alapvetően a kitermelt fából képes biztosítani. Az eszement korlátozás tehát az erdőfenntartás anyagi alapját rendíti meg!

Jelzem, hogy van egy új keletű probléma is, nevezetesen a gyors ütemű klímaromlás. Ebben a helyzetben szinte megoldhatatlan szakmai feladat elé kerül az erdész a hosszú élettartamú, természetszerű erdők felújítása, a célállomány megválasztása során. Senki sem látja előre száz évre azt, hogy milyen lesz akkor a klíma. Ugyanakkor a klímaromlás idején a természetvédők igyekezete, a status quo őrzése: zsákutca. A természet erői ellen folytatott háború ugyanis drága és hosszú távon reménytelen. Ebben a helyzetben leginkább együttgondolkodásra lenne szükség az erdőgazdálkodók, az erdészeti kutatás, az erdészeti igazgatásban dolgozók és a szakmai alapon álló természetvédelem között. Ebbe a szakmai munkába nem szólhat bele a pártpolitika.

Végül kiemelem, hogy a tulajdonjognak része a gazdálkodói jog is. Mivel egy polgári demokráciában a tulajdonjog alkotmányos alapjog, az csak a következő együttes feltételekkel korlátozható: kizárólag törvénnyel; alapos közérdek alapján; a korlátozásnak arányban kell állnia a közérdekkel (ennek mércéje a szocializmus évtizedei alatt elveszett); a tulajdonossal szemben a legkisebb pressziót kell alkalmazni akkor, amikor az alapos közérdek több úton elérhető; a korlátozásokat kompenzálni kell, ha azok mértéke meghaladja az arányosság elvét. Aki korlátoz, az fizet! Legalábbis a jogalkotásnak ilyennek kellene lennie. Az erdők mintegy hatvan százaléka állami tulajdonban, a többi pedig főleg magántulajdonban van. A tulajdonjog védelme megilleti az állami tulajdont is, de az állam a tulajdonos jogán – az alapos közérdekkel arányos korlátozásokhoz képest – további többletterhet is vállalhat. Hazánkban éppen ez a helyzet. Az előírások átmeneti lazítása feltehetően a többletvállalás terhére történik, így az nem kifogásolható.

Végtelenül szomorú, hogy az a párt, amelyik hazánkban zászlajára tűzte a zöldpolitikát, úgy kezd el tiltakozó akciót, hogy fogalma sincs sem az erdőgazdálkodásról, sem az erdőgazdálkodást érintő jogszabályokról, sem a természetvédelem alapelveiről. Schmuck Erzsébet környezetvédelmi aktivista és Ungár Péter elnökségi tag akciójának csupán az a célja, hogy lejárassa a kormányt. Ez a politizálás azért veszélyes, mert minden jó szándékú ember természetvédő, és így könnyen bedőlhet a zöldek demagógiájának. Azt pedig, hogy hová vezet a dilettáns, doktriner szemléletű zöldpolitika, Németország veszélyes példáján láthatjuk.

A szerző nyugalmazott erdőmérnök

Borítókép: Ungár Péter az LMP tüntetésén (Fotó: Facebook/Ungár Péter)