időjárás 16°C Aurél 2022. október 5.
logo
A glaszékesztyűs magyar rendszerváltás és következményei (5. rész)

Polgári körök, polgári sajtó

Fricz Tamás
2022.08.13. 07:30 2022.08.13. 07:58
Polgári körök, polgári sajtó

Mielőtt lezárnám a rendszerváltásról szóló sorozatomat, az elmaradt elitcsere és lusztráció következményeit még két területen meg kell vizsgálni, ezek egyike a sajtó és média világa, a másik a civil társadalomé.

Induljunk ki abból, hogy ma már a szakirodalom gyakorlatilag a demokrácia egyik alapfeltételének tekinti a szabad és sokszínű médiavilágot. A kádári korszak egydimenziós, kommunista propagandát terjesztő sajtója és médiumai után a demokratikus változásokhoz arra lett volna szükség, hogy ezen a téren is személycserék történjenek, a régi kádárista főszerkesztők távozzanak és demokratikus beállítottságú újságírók kerüljenek a helyükre, illetve új lapok alapítására, régiek átalakítására vagy megszüntetésére is szükség lett volna. Mindez azonban nem történt meg, az újságírói elit nagy része a helyén maradt, és sok esetben a külföldi médiabirodalmak által megvásárolt lapok vezetői is folytathatták tevékenységüket. Ennek – akárcsak a kultúrában – az lett a következménye, hogy egy egydimen­ziós, hegemón baloldali-balliberális látásmód uralkodott el a média világában.

A sokszínűség helyett a rendszerváltás évei­ben kialakult az a médiagyakorlat és attitűd, hogy a politikai és közéleti eseményeket balliberális elfogultsággal tárták fel, írták meg és mutatták be az újságírók, miközben ezt nevezték el objektivitásnak és tárgyilagos szemléletmódnak. Mivel a másik, a demokratikus oldal nem rendelkezett kellő médiaellensúllyal, ezért az első szabadon választott demokratikus kormánynak az ellenzéken túl egy önállósodó és politizáló médiával is szembe kellett néznie, s a túlsúly olyan nagy volt, hogy ez már önmagában előrevetítette a politikai vereség lehetőségét a választási ciklus végén. A rendszerváltás előtti korszakban a kommunista baloldali sajtó volt az „objektív és tárgyilagos”, míg a rendszerváltás utáni időszakban már a balliberális média került ebbe a pozíció­ba, ez pedig döntően annak a következménye, hogy a média területén sem történt meg egy következetes személycsere-sorozat, a viszonyok szinte változatlanok maradtak, az igazi változást az jelentette, hogy a poszt-kádári baloldali sajtótöbbség megspékelődött egy liberális sajtótöbbséggel is, ez a kettő összeadódott, együttműködött a rendszerváltás utáni időszakban. (Összenőtt, ami összetartozik.)

A médiaviszonyok alakulása azért kulcsfontosságú kérdés, mert amelyik politikai irányzat uralja a sajtót és a médiumokat, egyben meghatározza az uralkodó narratívát, beszédmódot, értelmezési kereteket (framings) is, amelyek között a közvélemény minősíti a politikai-közéleti eseményeket. Márpedig a poszt-kádári hálózatok – akárcsak a kultúrában – továbbra is uralták a médiavilágot, nézőpontjukat és világlátásukat mint egyetlen lehetségest tárták a nyilvánosság, a közvélemény felé. Ebben a narratívában pedig a baloldaliság, balliberalizmus egyfajta természetes, sőt természeties (vagyis szinte természeti törvénnyel felérő) politikai alapállása kell hogy legyen minden egyes állampolgárnak, s aki ettől eltér, s valamifajta bűzlő konzervatív, jobboldali álláspontra helyezkedik és így nézi a világot, azt nevetségessé kell tenni és el kell távolítani a közéletből és a nyilvánosságból, véleményét pedig nem szabad figyelembe venni.

Az eltelt több mint harminc év azt mutatja, hogy a 2010-es évek végére többéves nemzeti kormányzás után valamelyest kiegyenlítődtek végre az erőviszonyok a sajtó és a média területén, s már nem tekinthető egyeduralkodónak, hegemónnak a balliberális narratíva, inkább a két látásmód és értelmezési keret kiegyenlítődése tapasztalható. Ez kedvező demokratikus tendencia, de éppen az az érdekes, hogy a balliberális politikai tábor jól látha­tóan nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy elveszítette hegemón szerepét, de korántsem került hátrányba, gondoljunk csak például az internetes portálok világára, ahol továbbra is balliberális fölény mutatkozik. Tiltakoznak, a nemzetközi balliberális hálózatokhoz fordulnak segítségért – amit meg is kapnak –, azt hirdetik, hogy a nemzeti média és a kormányzat elnyomja, megsemmisíti a balliberális, globalista-kozmopolita sajtót. Túl azon, hogy tényszerűen nem igazak ezek az állítások, éppen a poszt-kádári, antidemokratikus attitűd fennmaradását bizonyítja az az értelmezésük, hogy ők hátrányba szorultak. Nyilvánvaló ugyanis: számukra olyan mértékben szokatlan helyzet az, hogy nem uralják százszázalékos mértékben a sajtó és média világát, hanem kiegyensúlyozott viszonyok vannak, hogy ezt csak eltorzítva, a valóságtól elrugaszkodva tudják értelmezni. A médiaviszonyok kiegyensúlyozottsága számukra elfogadhatatlan állapot, amelyet meg kell szüntetni és helyre kell állítani a „rendet” – vagyis a poszt-kádári viszonyokat.

Így mutatkozik meg a média világában a velünk élő posztkommunista szemléletmód és világlátás, s mivel a nemzetközi, balliberális globális hálózatok elfogadják ezt a narratívát, ezért kívülről próbálnak belenyúlni a magyar viszonyokba, online és nyomtatott lapokat, rádió- és tévécsatornákat támogatnak vagy működtetnek, illetve eltorzított tudósítások tömegeivel próbálnak hangulatot gerjeszteni a magyar konzervatív kormánnyal szemben, azzal vádolva, hogy elnyomja az ellenzéki sajtót. Ennek következtében pedig újra és újra az a veszély áll fenn, hogy a nemzeti, konzervatív sajtó és média háttérbe szorul vagy csökken a közvéleményre gyakorolt befolyása, s ez ismét csak veszélyezteti a demokratikus működésmód egyik alapfeltételét, a szabad és politikai értelemben sokrétű újságírást.

Végül a társadalom, pontosabban a civil társadalom szintjén is sokáig fennmaradt a poszt-kádári mentalitás és gyakorlat.

A kádári diktatúrában az állam elnyomta a zoon politicont, a politizáló embert, s civil társadalom helyett egyfajta fogyasztói társadalmat hozott létre, amelyben az emberek viszonylag szabadon élhették a magánéletüket, a politikából viszont nem vehették ki a részüket, legfeljebb formálisan, politikai látszatcselekvések (alkalmanként egyetlen jelöltre szavazhattak) révén.

Ezen kellett volna változtatnia a rendszerváltásnak, ám ez korántsem sikerült az első években. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy míg a törvények, az alkotmány és a jogszabályok formálisan megnyitották az utat a civil cselekvés előtt, tartalmi értelemben egyfajta elitrendszerváltás zajlott le Magyarországon, a civil kezdeményezések már a demokratizáció, az átmenet hajnalán gyorsan háttérbe szorultak. A társadalom alattvalói, „szemlélődő” attitűdje igazából nem változott meg a demokratizáció időszakában.

Ez az alapállás az 1994-es szocialista választási győzelem után még inkább kikristályosodott, a poszt-kádári párt és az eleve elitattitűdökkel rendelkező liberális párt szövetségének időszakában még inkább háttérbe szorult a saját erőből éledezni próbáló civil aktivitás, s visszatértek a rendszerváltás előtti kádárista attitűdök, a szemlélődés, a magánpolgári, fogyasztói mentalitás.

E téren azonban, sok évvel a rendszerváltás után mégis kedvező folyamatok indultak el: a Fidesz 2002-es, váratlan választási veresége, a poszt-kádári és liberális erők újbóli hatalomra kerülése után civil közéleti mozgás indult el, alulról szerveződött polgári körök jöttek létre tudatos politikai aktivitással, amelyek ereje a 2006-os őszödi beszéd hatására még inkább felerősödött, s jutott el többek között a Civil Összefogás Fórum (CÖF) 2009. márciusi megalakulásáig. 2002-ben a társadalom addig szunnyadó része ráeszmélt arra, hogy az első Orbán-kormány veresége után a poszt-kádári és liberális erők újbóli hatalomra kerülése végképp ellehetetleníti a nemzeti alapú politika lehetőségét Magyarországon, s ez ellen fel kell lépniük a nemzeti értékrendű polgároknak.

Tehát nem a rendszerváltás hozta el a civil társadalom feléledését Magyarországon, hanem az a tény, hogy 1998-ban egy olyan demokratikus pártszövetség került hatalomra, amelyik valódi alternatíváját jelentette a kádári időknek. Ennek hatására már 1998–2002 között kezdett éledezni a civil társadalom, 2002-től megindult a polgári körök szerveződése, s 2012-ben az első békemenet látványosan bebizonyította, hogy létrejött a nemzeti civil társadalom!

Sorozatom következő, befejező részében már csak egyetlen kérdésre kell válaszolni: miért történhetett meg, hogy a rendszerváltás ott és akkor, 1989–1994 táján ilyen felemásra sikeredett?

(Folytatjuk)

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels) 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.