Ez a rettenetes elégedetlenség nagyon mélyről fakad. Rendszerektől és kormányoktól független állapotból. Valami furcsa módon gyakran azoknál is megfigyelhető, akik áttelepültek a külhonból Magyarországra. Majd, mikor hazalátogatnak, felveszik azt a jellegzetes „minden rossz, mindent elloptak” arckifejezést, és máris nyikorog a végtelenített siralomlemez. Talán emiatt született a mondás: „Hogyan lesz az erdélyiből baloldali? Ha áttelepül Magyarországra.”
Te pedig elkerekedő szemmel hallgatod, hogy a rokon, barát, ismerős, aki eddig olyan kiegyensúlyozott volt, most hirtelen, valami furcsa megfelelési kényszernek engedve, átvette és megállás nélkül fújja a panaszmantrát. Hazatér a szülőföldjére, és végig arról beszél, milyen rossz odakint. Talán még bezzegromániázik is egy keveset. De csak óvatosan, mert tudja, ettől azért kinyílik a bicska a zsebben.
Egymás között ezt a jelenséget úgy emlegetjük, hogy a magyar elképesztően és alapvetően panaszkodó nemzet. Aki feketében látja a világot. Aki a legjobb dolgokban is meglátja a rosszat. Ami nagyon rég és nagyon mélyen befészkelte magát a néplélekbe, a számos történelmi traumánk, veszteségünk, meghurcoltatásunk és vereségünk nyomán.
A magyarság szétszakítása sok lelki probléma okozója a mai napig, mondja Mészáros Zoltán Endre szakorvos.
Sok rossz nyomán már a jótól is félünk. Addig magyarázzuk, míg rossznak nem látjuk. Attól tartunk, hogy csak délibáb, ami szertefoszlik, ha elhisszük.
Talán ez a mai XXI. századi új önmeghatározás segíthet bennünket lelki megnyugváshoz, egymás elfogadásához. Ha itthon és otthon nem félünk végre attól, ami magyar. Ami nemzeti érték. Ami a miénk. Ezer év vagy századok óta. Amit éppen ezért nem szeretnénk feladni, feledni.
Most, amikor Európa nagy részének már fogalma sincs arról, mit akar és hova tart, nekünk annál inkább szükségünk van a huszonegyedik századi identitáskeresésre és önmeghatározásra. Egy mai „ki a magyar?” kérdésre és annak válaszára, amelyben vállaljuk önmagunkat. És éppen ettől horkan fel annyira a magyar érdek külső és belső ellensége. Hogy nem sodródunk az árral, hanem vállaljuk önmagunkat. Ez a legjobb dolog, ami történhet velünk. Képmutatás, sunnyogás és átállás helyett.
Értem persze, hogy ez sokaknak idegen, sőt kirekesztő, mert ők hosszú generációk óta csak lakosok, akik a szocializmus egyenkultúrájában nem kaptak választ, identitást. Nem fűtötte nemzeti érzület a szívüket. Ők már jó eséllyel ilyenek is maradnak. Nemzeti érzés nélkül. Akikbe úgy belesulykolták az internacionalizmust, hogy mindentől tartanak, ami magyar. Ami a miénk. Akikbe olyan sikeresen belenevelték a határon túli magyarokról lemondó Kádár-doktrínát, hogy azóta is nagy átverésnek tartják, ha valaki azt mondja nekik: ő kolozsvári, székelyföldi vagy kárpátaljai magyar. Mert az számukra matematikai képtelenség.
Legnagyobb félelmük a nemzeti egység. Az ünnepek, a sikerek, amikor összeborul a nemzet, mert a nagy bajban és a nagy örömben azért tudunk összefogni. Őket ugyanis megosztásra, osztályharcra nevelték régi és új elvtársaik. Arra, hogy az „ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell”. És azóta is ennek jegyében gondolkodnak, cselekszenek, s(z)avaznak és élik a mindennapokat.
Szinte fizikai fájdalommal tölti el őket minden, ami jó ebben az országban. Semminek sem tudnak örülni, helyette perverz élvezettel nézik az RTL Genderklub híradóját: „Minden rossz, minden elromlott, semmi sem működik.”
