Nagyon sok mindent nem értünk egymásban, és ez az egyet nem értésünk falakat emel egymás közé. Két országról beszélünk, félbevágott nemzetről, turáni átokról. A világháló kommentszekcióiban elszörnyedünk attól, milyenek vagyunk és milyen gátlástalan módon esünk egymásnak. Néha kísérletet teszünk rá, hogy beleszóljunk, vitázzunk, érveljünk, majd plafonig szökött vérnyomással hagyjuk ott az egészet.
És gyakran azon gondolkodunk, vajon mi lehet a baj velünk. Miféle átok ül rajtunk, hogy ennyire nem értjük egymást? Fél szemmel körbetekintünk, beleolvasunk a hírekbe: vajon másoknál is így megy ez, vagy csak mi vagyunk ilyen elszánt testvérharcosok?
Igen, békeidőben ilyenek vagyunk. Rázzuk az öklünket és soroljuk a panaszlistát.
„Drága, nem kapható, ellopták, minden elromlott, minden rossz, nálunk semmi sem jó” és így tovább. Ezt hallgatom számos alkalommal anyaországi vendégektől. Ha pedig nem személyesen, akkor ezt olvasom tőlük a közösségi oldalukon. A napi rosszat.