A magyar kormányfő megtartotta ígéretét: országunk mind a mai napig kimaradt a háborúból, és a kormány – Ferenc pápával egyetemben – a fegyverszünet, illetve a béketárgyalások megkezdésének  leghatározottabb, legkövetkezetesebb híve és szorgalmazója egész Európában. Mert a háborúnak mindig van alternatívája. Amint egyébként 1914-ben és 1939-ben, 1941-ben is volt. Illetve lehetett volna.

Azért is érdemes a történelmet jobban megismerni és megérteni, hogy lehetőleg ne kövessük el ugyanazon hibákat, tévedéseket, vétkeket, mint a korábbi döntéshozók. Ezért fontos és figyelemre méltó a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának sorozata a magyar történelem vitás kérdéseiről. Ennek keretében október 25-én ez az izgalmas kérdés kerül terítékre: Volt-e alternatíva? – Magyarország a második világháborúban. Az egyik vendég előadó Szakály Sándor Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Veritas Intézet főigazgatója lesz, aki évtizedek óta kutatja, elemzi és oktatja Magyarország huszadik századi történelmét, ezen belül hadtörténetét.

Szakály legutóbb a Rubicon történelmi magazinban megjelent cikkében (Magyarországnak ki kell maradnia – A remélt semlegességtől a kényszerű hadba lépésig) foglalkozott a második világháborúba sodródásunk fő okaival, előzményeivel és szereplőivel. Kiemeli, hogy a német–lengyel, majd szovjet–lengyel háború kitörésekor Magyarország kormányzója és kormánya határozottan semleges álláspontra helyezkedett. A magyar katonai vezetés tagjai közül is számosan úgy vélekedtek, hogy a háborúból Magyarországnak ki kell maradnia. Például Náday István tábornok, a Honvéd Vezérkar főnökének 1. helyettese 1939. szeptember 5-én kelt feljegyzésében többek között azt ajánlotta a politikai vezetésnek, hogy „nyugodtan, lelkileg semlegesen és elfogulatlanul kísérje figyelemmel az eseményeket, tartózkodjék (az) izolált agressziótól” és „ne szakítsa meg, míg lehetséges, kapcsolatait a másik fél felé”. Továbbá, Magyarország „tartsa érintetlenül erőit addig, míg azt a viszonyok megengedik, lehetőleg akkor vesse latba azokat, mikor nagyon kis áldozattal lehetőleg biztos sikert érhet el, vagy pedig mikor erre az állam fennmaradása érdekében múlhatatlan szükség van”.

Lényegében ez volt a „fegyveres semlegesség” Teleki-féle elve, amelynek következetes, bár korántsem könnyű alkalmazásával hazánk majdnem két évig ki tudott maradni a világháborúból. Azonban a két nagyhatalom közé szorult Magyarország (a Német Birodalom 1938 márciusa, a Szovjetunió pedig 1939 szeptembere óta közvetlen szomszédunk lett!) 1941 tavaszán egyre nehezebb körülmények között igyekezett folytatni a semlegességi politikát. Mert az 1938 ősze óta elért revíziós eredményekhez (első és második bécsi döntés, majd Kárpátalja elfoglalása, Bácska, a Baranya-háromszög és a Muraköz visszaszerzése) nyújtott német segítséget valamilyen formában „viszonozni” kellett.

Sir Bryan Cartledge, Nagy-Britannia egykori budapesti nagykövete a magyar történelemről írt, Megmaradni című könyvében úgy fogalmazott, hogy Magyarország „fausti egyez­séget” kötött Németországgal, mert csakis tőle remélhetett segítséget a Trianonban elveszített területei visszaszerzéséhez. Az ideiglenes nyereségért fizetendő ár azonban hatalmas volt. A német vezetés ugyanis több ízben nyomatékosan a magyarok értésére adta, hogy „aki részt akar venni a lakomán, annak a főzésből is ki kell vennie a részét”. Ennek ellenére a magyar politikai vezetés ismételten megtagadta a német kérést annak katonai akcióiban – Csehszlovákia feldarabolása, Lengyelország meghódítása, Jugoszlávia megszállása – történő részvételre. Ez utóbbi esetben a magyar csapatok csak akkor lépték át a déli határt, miután Horvátország önállóságának deklarálásával Jugoszlávia megszűnt létezni, de akkor is csak a történelmi Magyar Királyság Trianonban elveszített területeire vonultak be.

Ha valaki ránéz Európa 1941. májusi térképére, azt látja, hogy a Német Birodalom és Olaszország, az általuk meghódított/bekebelezett, valamint szövetséges és csatlós országok alkották a kontinens területének és lakosságának túlnyomó részét. Néhány semleges államot leszámítva egyedül Nagy-Britannia állt ellen hősiesen a hitleri gőzhengernek, és ott volt keleten a sztálini Szovjet-Oroszország, amely az 1939. augusztus 23-i paktum óta megnemtámadási, sőt barátsági és gazdasági együttműködési viszonyt ápolt Németországgal. Hitler azonban már 1940 decemberében aláírta a Barbarossa hadművelet tervét, amelynek végcélja az orosz hadsereg megsemmisítése és az európai Oroszország legnagyobb részének megszállása, német uralom alá vetése volt.

A tervezett, minden korábbi méretet felülmúló hadjáratban a német politikai és katonai vezetés a Wehrmacht mellett csak finn és román katonai részvétellel számolt, magyarral nem. Egyrészt jól emlékeztek a „megbízhatatlan” magyarok korábbi húzódozására, másrészt a magyar honvédségre valójában nem volt szükségük, mert néhány hónapos villámháborúra készültek. Ugyanakkor a németek kétszínűen viselkedtek a szövetséges Magyarországgal. Hivatalosan nem kérték országunk részvételét a Szovjetunió elleni hadműveletekben, de informálisan a német katonai vezetők arra biztatták a németbarát magyar tábornokokat, hogy az „önkéntes csatlakozás” felé orientálják a kormányzót és a kormányt. Ebben a piszkos játszmában kulcsszerepe volt Werth Henrik gyalogsági tábornoknak, a Honvéd Vezérkar főnökének (a fent említett Náday István felettesének), aki – hatáskörét túllépve, a kormányt megkerülve – azon buzgólkodott, hogy Magyarország mindenképpen kapcsolódjon be a németek oldalán a háborúba. Ez ügyben többször is memorandumot intézett a miniszterelnök-külügyminiszterhez, de Bárdossy László nem engedett, és Horthy kormányzó is egészen június 26-ig a kimaradás álláspontján maradt.

E tekintetben a fordulópontot a Kassa elleni, máig sem teljesen tisztázott légitámadás jelentette, amely több mint harminc halálos áldozatot követelt. A vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter szovjet támadókról tájékoztatta az államfőt – a legfőbb hadurat –, aki ennek alapján még aznap döntést hozott a Szovjetunióval szembeni hadiállapot kinyilváníttatásáról, amit Bárdossy miniszterelnök másnap a parlamentben meg is tett. A rapid döntésről 1941. június 26-án este ezt írta naplójába Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár: „Az oroszok ugyan tisztára bolondok, hogy belénk kötöttek, de azért mindjárt háború? Nem vehetjük túlságosan rossz néven, ha bombázzák a németek és a szlovákok felvonulási útvonalát… Manapság ilyen kicsinység nem ok a háborúra.” Zsindely úgy vélte, hadba lépésünk valódi oka az lehetett, hogy a románok (a szlovákokhoz hasonlóan) már csatlakoztak a német hadjárathoz, akikkel versenyt futottunk Hitler kegyeiért.

Lett volna-e alternatívája az 1941. júniusi hadba lépésünknek? Megmaradhattunk volna még egy ideig mint „lángoktól ölelt kis ország” a béke szigete Közép-Európában? Vagy ha akkor nem sodródunk bele a háborúba, nem engedünk a külső nyomásnak, elveszítjük a németek segítségével visszaszerzett területeket, s előbb jött volna a német megszállás és a nyilaspuccs is? Nehéz kérdések. Utólag persze általában okosabb az ember, de aligha vitatható, hogy ha csak egy mód van rá, jobb kimaradni a háborúból, ha szeretnénk megmaradni. És a háborúnak mindig van, kell, hogy legyen alternatívája.

Borítókép: diadalkapu a magyar csapatok bevonulása idején (Fotó: Fortepan)