A kalendáriumban csak egyetlenegy napot kaptak a halottaink, ám ez csak a felszín, hiszen mindennap itt vannak közöttünk az árnyékvilágban, csupán nem látjuk őket. Feladatot is kaptak szegények: emlékeztetniük kell bennünket a jóra s figyelmeztetni a leselkedő bajra – a jóból építkezhetünk, a rosszból tanulhatunk. Mi pedig igyekszünk meghálálni a gondoskodást: földi létükből a maradandót ápoljuk, hibáikra pedig magyarázatot keresünk, feloldozást.

A halottak napja a megbékélés napja is. Alkalom, hogy elfelejtsünk minden itt hagyott haragot, civódást. Szelíddé simogatjuk az idelent együtt töltött éveket. Békesség lepjen be mindent odafönt és idelent – erről is szól ez a novemberi nap.

A temetőkapuk előtti tömeg szinte lábujjhegyen araszol a parcellák felé. Semmihez nem hasonlítható az egymásba karoló csöndes sokadalom. Valamennyi tekintetben ott szomorkodik egy félbeszakadt élethistória, abba karolva indul útjára az emlékező. A nagyváros zaja ide már nem ér el, ez egészen más világ. Másvilág. Míg sétálunk befelé, megpróbálunk rendet tenni a lelkünkben. A parcellák között ballagó ember akaratlanul is átlép teret, időt, szinte belesimul az emlékeibe, együtt repül velük. Ilyenkor eszmél rá igazán, mennyire csöpp, mennyire parányi a földi lét. Ez a futó kaland.

„Látjátok, testvérek, ennyi az élet…”  

Nagyon kell ez a nap, hogy végre kibújjon belőlünk a mélység és a jó. Az elrejtett önmagunk. Ilyenkor látni igazán, mennyire mély valójában a lélek, és mennyire patyolattiszta! (Vajon miért van az, hogy földi életünkben oly igyekezettel rejtegetjük a jóságunkat? Miért szemérmes az ember az érzelmeivel? Miért szégyelli?)

Akinek a fejfája előtt majd megállsz, biztosan rád mosolyog odaföntről, belőled meg nyomban előbújik az ő utánozhatatlan mozdulata, mosolya, ami valahogyan itt maradt belőle. Hamar összeáll a kép, élővé lesz a múlt. Megelevenedik minden. És ahogyan szaladnak az évek, úgy jön elő mind több és több ilyen összeölelkező emlékpár, miközben lassacskán az egész afféle személyes történelemmé lesz. De így van ez rendjén, hisz a jelen és a jövő az emlékrengetegek fundamentumán áll. Benőheti a sírhantot évszázados vadszőlő, tekeredhet rá borostyánrengeteg, az a beszédes sírkő megmarad. Ahogyan a költő is hirdeti: „A kő marad…”

A sírhantok közt tudatosul az emberben igazán, hogy milyen nagy szüksége van az élőnek az ő halottaira.