A sírhantok közt tudatosul az emberben igazán, hogy milyen nagy szüksége van az élőnek az ő halottaira.

Ilyenkor megszűnik tér és idő, szelíddé lesz a múlt, és a parcellák között botorkálva hirtelen ráébredsz: voltaképpen egyfajta szerepet játszol – jól, rosszul, furcsa időhatárok között. Hiszen egyszer majd neked magadnak is menned kell, s az útra még itt, az árnyékvilágban kell felkészülnöd. Hitedben megerősödve akarsz távozni, mert csak ez adhat igazi megnyugvást. Most még itt sétálsz a temetői úton, a sírhalmok között, még terveid vannak, nyomot szeretnél hagyni magad után, de egyszer majd neked is indulnod kell… Hiszen „elhull a virág, eliramlik az élet…”

Talán azért is vagy most itt, azért barangolsz oly elmélyülve a sírhantok között, hogy felkészülj a saját utazásodra?

Jókai Mór kör alakú síremlékén a felirat csak emelt fővel olvasható (talán ez is volt a szándék): „Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”

Azt hiszem, valami ilyesmit szeretnénk mi is mindannyian.

A lobogó mécsesek ilyenkor este a legszebbek, életre keltik az őszirózsás sírkertet. Mondják, ilyenkor lejönnek odafentről az örökké szépek, ha csak pillantásra is. A megnyugvás csöndje terül el a parcellákon, béke és ölelés az egész mindenség. Gyönyörű a temető. Tér és idő megszűnik, s te ott állsz kézen fogva égi szeretteiddel.

Halottainknak üzenünk este az ablakba tett égő gyertyával: Velünk vagytok örökké.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)