Az sms-ezés olyan pompásan sikerült, hogy májusban a bizottság szerződést kötött a gyógyszeripari óriással 35 milliárd euró értékben. Hogy, hogy nem, miután a dolgot ilyen szépen lepapírozták, Ursula férje, Heiko von der Le­yen hirtelen a Pfizer egyik partnercégének, a sejt- és génterápiákra szakosodott, Orgenesis nevű amerikai cég orvos-igazgatója lett. Erre mondják: kicsi a világ.

Az önmagában is gyönyörű és külön cikke(ke)t érdemelne, miért éppen az Amerikai Világbirodalom ökle, a The New York Times borítja rá a bilit Ursulára. Talán hogy még jobban lehessen a hölgyet zsarolni, puhítani a tengeren túlról? Eddig tán nem tapsolt elég lelkesen az amerikai ukázoknak? Ki tudja? Egyszer majd kiderül. (Vagy nem.) 

Egy újságíró például megpróbálta megszerezni Ursula és a Pfizer-vezér levelezgetését. Miután elzavarták őt, az uniós ombudsmani hivatalhoz fordult. Emily O’Reilly ombudsman vizsgálata pedig megállapította: az Európai Bizottság nem is továbbított az elnöki kabinethez arra vonatkozó, kifejezett kérést, hogy szöveges üzeneteket keressenek. 

Mindössze annyit kértek mély tisztelettel Von der Leyen hivatalától, ugyan, próbálja már előkeríteni „a belső nyilvántartási kritériumoknak megfelelő dokumentumokat”. 

Meg amúgy is, nyilván már törölték azokat az érintettek. Ami szintúgy érthető lenne. Miért is tárolna az emberfia ilyen lényegtelen, alig ötszázmillió uniós polgár életére-halálára kiható üzeneteket a telefonján?
Csak foglalnák a helyet, hát puff, törölték azokat, gondolom.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott: minél jobban próbáltak ködösíteni a bürokraták, annál kíváncsibb lett mindenki (a magyarországi balliberálisokat leszámítva) azokra a fránya sms-ekre. Tovább faggatták hát az Európai Bizottságot, amely azt állította, nem találja az üzeneteket. 

Maga Vera Jourová uniós „átláthatósági biztos”, a magyar nép nagy barátja írta a válaszüzenetében: „A bizottság megerősítheti, hogy az elnöki kabinet által a dokumentumokhoz való hozzáférés iránti kérelemmel kapcsolatos releváns szöveges üzenetek keresése nem vezetett eredményre.” 

Tudniillik – ezt viszont már én teszem hozzá – az ­uniós átláthatósági szabályok alá csak az tartozik, hogy a magyar kormánytagok és kedves családjaik hol, kivel, meddig üdülnek. 

A 35 milliárd eurós vakcinamutyi sms-es lezsírozása viszont nem ilyen. Az csupán magánbeszélgetés, privát csevej, amihez senkinek semmi köze. (Egyébként Ursula tavaly decemberben Orbán Viktornak is sms-ben üzent az új uniós Pfizer-beszerzésről. Istenem, ez a hobbija.)

Miután az sms-gate kipattant, egyesek lemondásra szólították föl az Európai Bizottság elnökét, ám ő maradt. Cserébe mintha szófogadóbbá vált volna, mintha gyorsabban végrehajtaná a tengerentúlról érkező parancsokat. Lásd: az Európát lemészárló energiaszankciókat is olyan gördülékenyen szervezi, mintha valami öngyilkos szekta vezetője lenne. Úgy tűnik, megértette a The New York Times üzenetét…

Amúgy Ursulának egyéb korrupciós ügyei is voltak, ám a honi balsajtó azokról szintén „elfelejtett” beszámolni. Például arról, hogy még Angela Merkel kormányának védelmi minisztereként Katrin Sudert, a McKinsey német leányvállalatának korábbi vezetőjét nevezte ki fegyverkezési államtitkárnak, és három év alatt összesen kétszázmillió euróért kérte tanácsadó cégek, köztük a McKinsey szolgáltatásait, pályázati kiírás nélkül. 

Közben Olaf Scholz német kancellár súlyos adócsalási botránya is újra a figyelem középpontjába került. Az ügyészség vizsgálja, hogy Scholz Hamburg polgármestereként (2011 és 2018 között) miként befolyásolta az adóhatóságot, hogy az lemondjon a Warburg Bank által kicsalt, jogtalan adó-visszatérítés befizetéséről. 

Szép történet ez is. Miként az is, hogy a rablóprivatizáció révén milliárdossá vált Gyurcsányné a napokban épp ehhez az adómachinátor Scholzhoz látogatott el, hogy közösen a magyarországi korrupción sápítozzanak. A pofátlanságnak nincs határa.
Azt hiszem, mi, magyarok álmunkban sem tudnánk annyit lopni, mint amennyit ezek ott Nyugaton egyetlen sms-sel.

Borítókép: Ursula von der Leyen (Fotó: Friedrick Florin)