A rendszerváltozás után még inkább felerősödött a reformer indulat. A vasfüggöny lebontása utat nyitott a legmodernebb nevelési módszerek, pedagógiai kísérletek, oktatási anyagok előtt is. Pezsgett a tudományos és szakmai élet az iskolákban, nevelési intézményekben. De érdekes, olyat senki nem követelt, mint a mostani tüntetéseken, hogy tudniillik ki kell dobni mindent alaptantervestől, iskolarendszerestől, fel kell szántani az egész ágazatot, sóval behinteni, és elölről kezdeni valami teljesen új felépítését. Pedig akkor lett volna indokoltsága egy ilyen radikális reformnak, mert ennek hiányában a magyar társadalom sokáig nem tudta megfogalmazni a legelemibb elvárásait sem a közneveléssel-közoktatással szemben. Azonban a gyermekeinkről lévén szó, fokozottan érvényes volt az a szabály, hogy az átalakítás közben a boltnak zavartalanul üzemelnie kell.
Így aztán ment minden a maga rendjén, a pedagógusoknak minden intézményben megtalálható csodálatos csoportjai vitték a hátukon az egész rendszert, a reformerek osztották az észt, a tehetségtelenek, képesség nélküliek pedig morogva viselték a katedrán sikertelen életük megalázó nyűgét. Az egyetemek pedig döbbenten tapasztalták, hogy nulladik évfolyamon kell írni, olvasni, számolni tanítani a jelentkezőket, és egyre több a funkcionális analfabéta a felvételizők között.
Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a 2010-ben megalakult nemzeti kormány oktatáspolitikusai feltegyék az alapvető kérdést: a szocialista embertípus nevelése helyett mi a magyar iskolarendszer célja?
Lehet, hogy nem született mindenki számára elfogadható válasz. Lehet, hogy a köznevelés-közoktatás rendszerének a legfontosabb tulajdonsága az állandó megújulás, a szüntelen változás, alkalmazkodás a környezet változásaihoz. Ebből fakadóan elképzelhető, hogy érdemes újranyitni már megoldottnak hitt problémaköröket a tananyag, a tanárok és a diákok leterheltsége vagy a leghatékonyabb módszerek alkalmazása kérdésében. De az a megközelítés, hogy az Orbán-kormány miatt a közoktatás rendszere összeomlott, minden úgy rossz, ahogy van, ki kell az egészet dobni, és majd néhány libernyák észosztó megmondja, mi hogyan legyen a jövőben, teljességgel hamis és rendkívül káros. Kollégáknak pedig nem kell magyaráznom, hogy hamis kiindulópontból nem lehet jó következtetésre jutni.
Van egy másik szála is a történetnek, ami alapján nagyon meg kellene gondolnia minden demonstrálónak, hogy jó helyen fejezi-e ki az aggodalmát hivatása jövője iránt. Ez pedig a tüntetések kormányellenes, balliberális propagandával átszőtt jellege. Okos, értelmes, diplomás emberek ugye nem gondolhatják komolyan, hogy egy kormányváltással hirtelen megoldódnának a problémáik. Márpedig hiába szeretnék magukról azt a képet közvetíteni a tüntetések, élőláncok, vonulások és nagygyűlések résztvevői, hogy demonstrációik pártpolitikától mentes, tisztán szakmai alapon szerveződő megmozdulások, túlságosan kevés lépésből jutnak el a skandálásaik a szabad ország, szabad oktatás jelszavaitól az Orbán, takarodj! felszólításig.
Az egyik legnevesebb támogatójuk, Bojár Gábor iskola- és egyetemalapító, komolynak látszó fizikus minden gátlás nélkül közli például két tüntetés között, hogy minél kevésbé képzett a magyar társadalom, annál többen szavaznak a Fideszre.
Így aztán logikusnak tűnik az is, hogy szerinte Orbán Viktornak abszolút tudatos stratégiája az oktatás lezüllesztése.
Amikor megkérdezik tőle, mit lehet ez ellen tenni, egyetlen válasza van, hogy kormányt kell váltani.
Pedagógusként is komolyabb hozzáállást várnánk el egy tudós embertől, de ha politikai megnyilvánulására megfelelő választ akarunk adni, akkor egyszerűen idiotizmusnak minősítjük megszólalását, őt magát pedig botcsinálta ellenzéki propagandistának.
