idezojelek

Az oktatási reform szükségességéről

A tanártüntetések szervezői átverik az elégedetlenkedőket, de igazából önmagukat is.

Gajdics Ottó avatarja
Gajdics Ottó
Cikk kép: undefined

Ismét megtelt a Kossuth tér a minap tüntetőkkel. Legfőbb üzenetük az volt, hogy a kormány és a magyar társadalom vegye végre észre, nem pusztán a pedagógusok fizetésének emeléséért küzdenek. Harcuk végső célja és értelme az oktatás átfogó reformja, a bérek rendezése csak az első lépés az ehhez vezető úton. Nos, én észrevettem őket, és bár nyilván a hátuk közepére sem kívánnak, én mégis szeretném segíteni küzdelmüket az alábbi gondolatokkal.

Amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom. A komcsik, majd a velük összefogott libernyákok évtizedek óta ezzel a dumával igyekeznek leplezni, hogy a köznevelés és a közoktatás területén sincs semmilyen víziójuk arra vonatkozóan, mit kellene tenni Magyarország sikeresebb jövője érdekében. Már 1978-ban felkaptuk fejünket az Aranyhíd vendéglő nyitott ajtaján kiszűrődő politikus nóta hangjaira az oktatási reform szükségességéről. Cseh Tamás leheletfinom iróniája volt akkor a legtöbb, amit a nemrég még akasztgató banda országdúlása ellen lehetett szegezni. Később is rezignáltan fogadta a pedagógiai folyamat minden résztvevője a rendszeresen nekibuzduló reformerek egymást követő ötleteit a szocialista embertípus minél hatékonyabb megformálására.

Szerencsére kiváló emberek és önmagukat jó pap módjára holtukig képző szakemberek vállalták szerte az országban, hogy a megalázó fizetések, a kilátástalan karrierutak ellenére a mi nevelésünkre teszik fel az életüket.

Ők nagyon jól tudták, hogy reformok ide, reformok oda, amikor magukra csukják a tanterem ajtaját, ott az történik, amit diákjaik szempontjából a legüdvösebbnek tartanak. Voltak persze silány társaik is. Olyanok, akik lelkesen hajtották végre a szocia­lista elbutítás oktatáspolitikáját, mert rettenetesen büszkék voltak nehezen szerzett diplomájukra, hiszen máshová soha nem vették volna fel őket.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A rendszerváltozás után még inkább felerősödött a reformer indulat. A vasfüggöny lebontása utat nyitott a legmodernebb nevelési módszerek, pedagógiai kísérletek, oktatási anyagok előtt is. Pezsgett a tudományos és szakmai élet az iskolákban, nevelési intézményekben. De érdekes, olyat senki nem követelt, mint a mostani tüntetéseken, hogy tudniillik ki kell dobni mindent alaptantervestől, iskolarendszerestől, fel kell szántani az egész ágazatot, sóval behinteni, és elölről kezdeni valami teljesen új felépítését. Pedig akkor lett volna indokoltsága egy ilyen radikális reformnak, mert ennek hiá­nyában a magyar társadalom sokáig nem tudta megfogalmazni a legelemibb elvárásait sem a közneveléssel-közoktatással szemben. Azonban a gyermekeinkről lévén szó, fokozottan érvényes volt az a szabály, hogy az átalakítás közben a boltnak zavartalanul üzemelnie kell.

Így aztán ment minden a maga rendjén, a pedagógusoknak minden intézményben megtalálható csodálatos csoportjai vitték a hátukon az egész rendszert, a reformerek osztották az észt, a tehetségtelenek, képesség nélküliek pedig morogva viselték a katedrán sikertelen életük megalázó nyűgét. Az egyetemek pedig döbbenten tapasztalták, hogy nulladik évfolyamon kell írni, olvasni, számolni tanítani a jelentkezőket, és egyre több a funkcionális analfabéta a felvételizők között. 

Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a 2010-ben megalakult nemzeti kormány oktatáspolitikusai feltegyék az alapvető kérdést: a szocia­lista embertípus nevelése helyett mi a magyar iskolarendszer célja?

Lehet, hogy nem született mindenki számára elfogadható válasz. Lehet, hogy a köznevelés-közoktatás rendszerének a legfontosabb tulajdonsága az állandó megújulás, a szüntelen változás, alkalmazkodás a környezet változásaihoz. Ebből fakadóan elképzelhető, hogy érdemes újranyitni már megoldottnak hitt problémaköröket a tananyag, a tanárok és a diákok leterheltsége vagy a leghatékonyabb módszerek alkalmazása kérdésé­ben. De az a megközelítés, hogy az Orbán-kormány miatt a közoktatás rendszere összeomlott, minden úgy rossz, ahogy van, ki kell az egészet dobni, és majd néhány libernyák észosztó megmondja, mi hogyan legyen a jövőben, teljességgel hamis és rendkívül káros. Kollégáknak pedig nem kell magyaráznom, hogy hamis kiindulópontból nem lehet jó következtetésre jutni.

Van egy másik szála is a történetnek, ami alapján nagyon meg kellene gondolnia minden demonstrálónak, hogy jó helyen fejezi-e ki az aggodalmát hivatása jövője iránt. Ez pedig a tüntetések kormányellenes, balliberális propagandával átszőtt jellege. Okos, értelmes, diplomás emberek ugye nem gondolhatják komolyan, hogy egy kormányváltással hirtelen megoldódnának a problémáik. Márpedig hiába szeretnék magukról azt a képet közvetíteni a tüntetések, élőláncok, vonulások és nagygyűlések résztvevői, hogy demonstrá­cióik pártpolitikától mentes, tisztán szakmai alapon szerveződő megmozdulások, túlságosan kevés lépésből jutnak el a skandálásaik a szabad ország, szabad oktatás jelszavaitól az Orbán, takarodj! felszólításig.

Az egyik legnevesebb támogatójuk, Bojár Gábor iskola- és egyetemalapító, komolynak látszó fizikus minden gátlás nélkül közli például két tüntetés között, hogy minél kevésbé képzett a magyar társadalom, annál többen szavaznak a Fideszre.

 Így aztán logikusnak tűnik az is, hogy szerinte Orbán Viktornak abszolút tudatos stratégiája az oktatás lezüllesztése. 

Amikor megkérdezik tőle, mit lehet ez ellen tenni, egyetlen válasza van, hogy kormányt kell váltani.

Pedagógusként is komolyabb hozzáállást várnánk el egy tudós embertől, de ha politikai megnyilvánulására megfelelő választ akarunk adni, akkor egyszerűen idiotizmusnak minősítjük megszólalását, őt magát pedig botcsinálta ellenzéki propagandistának.

Eleve hárommillió ember kéri ki magának azt a pökhendi gyalázkodást, hogy a Fideszre a képzetlen, bugris bunkók szavaznának. Ismerős szavak ezek persze, képzetlen, bugris bunkó balliberális politikusok szokták szajkózni minden súlyos választási vereségük után. Az pedig, hogy az Orbán-fóbiája már a gondolkodását is kikezdte Bojárnak, a magánügye is lehetne, ha nem vádolná olyasmivel a kormányfőt, amire semmiféle bizonyítéka nincs. Nem is lehet, mert ő is nagyon jól tudja, hogy ha valami távol áll a miniszterelnöktől, az valaminek a züllesztése. Csupán züllött balos értelmiségiek gondolják ezt a saját sorsukból kiindulva. 

A rendszerváltás után ugyanis a magyar értelmiség egy része úgy érezte, kizárólag ők tudnak európai színvonalú politikát csinálni hazánkban.

 Többségük azóta eltűnt a süllyesztőben, a többiek a szedett-vedett ellenzék holdudvarában uszítanak a sikeressége miatt rendkívüli módon gyűlölt Orbán Viktor ellen. Érthetetlen, ­miért állt be közéjük az egyébként sikeres Bojár. De a sorozatos kudarcaiktól frusztrált kormánybuktatók szerencsétlenkedését anyagilag is támogató vállalkozó valamilyen általam ismeretlen okból kötelességének érzi a pedagógusok megmozdulásainak árnyékában is, hogy akár hitelességét is feláldozva terjessze a balliberális propagandát. Előre akkor vinné a pedagógusok ügyét, ha minél kevesebben dőlnének be neki.

Végül emlékeztetni szeretném a valóban jobbító szándéktól vezérelt kollégákat, hogy az átfogó oktatási reform nem egy még oly emelkedett pillanat műve. Következésképpen nem lehet sorozattüntetéseken kivívni. Ha ma minden érintett kijelöli küldötteit, akik a társadalom különböző rétegeiből beérkező jelzések alapján meghatározzák a megvitandó problémaköröket, és a lehető leghamarabb elkezdik ezek feldolgozását, akkor is évek telnek el, mire mindenki számára elfogadható, konszenzusos eredményre jutnak, amit törvénnyé lehet formálni. Hazudik tehát az a hangadója a tüntetéseknek, aki elhitette, hogy elérhető célja lehet a megmozdulásoknak például a Nemzeti alaptanterv megváltoztatása. Abban pedig biztos nincs egyetértés még a szakmán belül sem, hogy érdemes-e elölről kezdeni azt az áldatlan vitát, mi legyen kötelező olvasmány és mi nem.

Tudomásul kell venni, hogy a magyar társadalmat minimum kettéosztó törésvonal a pedagógiában is tetten érhető.

Nemzetiek és globalisták, szuverenisták és föderalisták mást gondolnak arról is, mi a XXI. századi műveltség, milyen képzettséggel kell rendelkeznie a jövő nemzedékének, milyen alapértékek mentén kell nevelni gyermekeinket. Egyik elképzelés sem életképes, ha nem érti meg a másik szempontjait, ha nem keresi azt a nemzeti minimumot, ami alapját képezheti egy közös cselekvési tervnek.

Gondolja végig minden tanult kollégám, mennyire törekszik megértésre és megegyezésre az, aki mindent kidobna az elmúlt tizenkét év eredményeiből pusztán azért, mert el akarja hitetni, hogy a kormány az akadálya a korszerű tudás korszerű módszerekkel történő átadásának. Rájönnek majd, hogy az utcai balhénak semmi köze a pedagógiához.

Borítókép: a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) által szervezett budapesti tüntetés résztvevői a Kossuth téren 2022. november 26-án (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Elittúltermelés és elszegényedés (2. rész)

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Vidékellenes flaszterhuszárok

Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

A Hunyadi-film és a román mítoszok

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

A pöcegödör legalján

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.