1938. november 2-án a bécsi Felső-Belvedere-kastély aranytermében a Magyar Királyság, valamint a Csehszlovák Köztársaság szerződést írt alá, amelynek révén hazánk csaknem 12 ezer négyzetkilométernyi területet visszakapott a Felvidékből. A magyar közvélemény érthető módon nagy lelkesedéssel fogadta a történteket, amelyet a kortársak gyakran illetettek a „rés a falon” elnevezéssel, utalva erre a Trianonnal létrejött „beszorított” helyzetre. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint ezen a területen a népesség 86,6 százaléka magyar, 9,7 százaléka szlovák, két százaléka német, egy százaléka ruszin, 0,7 százaléka egyéb anyanyelvű volt, de még a csehszlovák cenzusok alapján is jelentős magyar többség lakta.
A mai köztudatban ugyanakkor kevéssé rögzült, hogy az I. bécsi döntés (a fogalom természetesen 1940-ben jött létre, amikor Észak-Erdély is hazatért) révén az akkor még Csehszlovákiához tartozó Ruszinszkó (ma közismert, a terület eredeti etnikai viszonyait palástoló, csehszlovák konstruált nevén Kárpátalja) délnyugati sávja is visszatért, közte Ungvárral és Munkáccsal. Ennek hátterében az olasz delegáció állt: Galeazzo Ciano külügyminiszter – hivatkozva arra, hogy Olaszország 1919-ben sem támogatta egyértelműen a ruszinszkói csehszlovák hódítási igényeket – kijárta a németeknél, hogy ez a területsáv is visszatérhessen Magyarországhoz, egyúttal kárpótlásul azért is, mert a korábbi koronázóvárosunk, Pozsony Prága irányítása alatt maradt. Mindez azt is jelentette, hogy Kassát követően Ungvár és Munkács lettek a legnagyobb helységek, amelyek ekkor visszatértek a Szent István-i birodalomhoz: mindkét településen 26-26 ezer ember élt. Külön jelentősége volt Szent István említésének is, hisz 1938-ban volt a király halálának 900. évfordulója, amely egyszersmind a Regnum Marianum létrejöttének éve is volt. A bécsi döntés előtt néhány hónappal lezajlott XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus indirekt politikai üzenete is megvalósulni látszott, jelesül hogy egy új, emberibb világban lehetőség nyílhat korábbi igazságtalanságok orvoslására, egyfajta „szeretet Népszövetsége” révén.
Ismeretes módon az I. bécsi döntés kereteit a szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény teremtette meg, amellyel az 1918 után másodosztályú polgárokká degradált csehországi németség Berlin égisze alá került. Annak ellenére, hogy ez etnikailag szintén teljesen megalapozott volt, a nyugati demokráciákban a későbbiekben dogmaként rögzült, hogy az európai béke záloga az I. világháború végén meghúzott határok görcsös fenntartása. Az egyezmény függeléke szerint Magyarországnak és a II. Lengyel Köztársaságnak a csehszlovák kormánnyal való kétoldalú tárgyalások útján kell rendeznie területi igényeit. Ezzel a lehetőséggel a versailles-i békerendszer legnagyobb nyertese, valamint legnagyobb vesztese is élt. A lengyelek nem sokat tétováztak, és erős haderejük birtokában egy nagyjából ezer négyzetkilométernyi területet negyedmillió lakossal megszálltak Teschen vidékén. Ezzel lényegében a versailles-i békerendszer egyik fontos pillére dőlt össze, hiszen papíron két szövetséges és németellenes állam között támadt viszály. Bár a francia diplomácia ezt a tényt rögzítette Varsó számára, a III. Köztársaság miniszterelnöke, Édouard Daladier is úgy vélte, hogy egész Csehszlovákia nem ér annyit, hogy akár egyetlen francia katona elvesszen miatta.
A lengyel akcióhoz hasonló megoldást a Magyar Királyság politikai vezetése nem választhatott, hiszen az ország a fegyverkezési egyenjogúságát is csak néhány héttel korábban nyerte vissza a bledi egyezmény révén. Komáromban ugyanakkor tárgyalások kezdődtek október 8-án az autonómiára szert tett szlovákokkal a területi revízió tárgyában. Ennek során északi szomszédaink elsőként csak magyar területi autonómiát, majd a színmagyar Csallóközt ajánlották fel. A Kánya Kálmán m. kir. külügyminiszter és Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter vezette deputáció ezt nem fogadta el, így a müncheni egyezménynek megfelelően az ügy nemzetközi döntőbíróság elé került. Ekkor Nagy-Britannia és a Francia Köztársaság érdektelenségét jelentette be, ezzel hallgatólagosan elfogadta a német–olasz tengelyhatalmi döntést. Érdemes aláhúznunk azt is, hogy mindez ugyanakkor nem Hitler és Mussolini „ajándékát” jelentette, hanem a revízió ügye mellett rendíthetetlenül kiálló magyar politika eredménye volt. Ma is érvényes tétel, hogy ha saját magunk nem állunk ki magunkért, akkor más ezt nem fogja helyettünk megtenni – a német–olasz közvetítés nélkül ugyanis a fegyvereké lett volna szó, akárcsak 1940 nyarán a románokkal való „relációban”.
Horthy Miklós kormányzó 1938. november 4-én kiadott hadparancsa szerint, amely az „Isten és a Haza nevében: előre!” sorokkal zárult, a magyar királyi honvédség megkezdte a hazánknak ítélt területekre való benyomulást. Ez a művelet a magyar haderő első „éles” bevetése volt 1921 ősze óta, amikor IV. Károly második visszatérése során került sor harcokra. A felvidéki bevonulás utolsó fázisában Munkácsra november 10-én érkeztek be a 6. honvéd vegyes dandár katonái. Hasonlóan a visszatért területek döntő részéhez, a helyi lakosság itt is kitörő örömmel, sok esetben virágesővel fogadta csapataink megérkezését.
Húsz év elteltével végre jó volt ismét magyarnak lenni, bár – mivel a történelem sohasem fekete-fehér – elsőre is észrevehető volt, hogy míg a csehszlovákok korszerű gépesített alakulatokkal hagyták el a területet, a magyarok jóval elmaradottabb fegyverzettel érkeztek. A munkácsi bevonulásról szóló beszámolók rendre kiemelték a város kiemelkedő történelmi szerepét a magyar történelemben, különösen is reflektálva az 1685–1688 közötti ostromra. Tekintettel arra, hogy a Magyar Királyság politikai berendezkedése igen erősen épített a magyar szabadságharcos, Habsburg-ellenes hagyományokra, a város visszatérése többszörös szimbólumrendszert hordozott magában. A „hazatért” Munkács az ország legnagyobb izraelita arányszámú városává lett, hiszen a lakosság több mint fele követte Mózes hitét.
A Felvidék déli sávjának visszatértét hamarosan törvénybe iktatták, és a magyar törvényhozás kijelentette, hogy „mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe”. Néhány héttel később 1939 márciusában lehetőség nyílt arra is, hogy Ruszinszkó teljes egészét visszaszerezze a Magyar Királyság.
A Felvidék déli sávjának visszatértével az új határvonal nagyjából megfelelt a magyar–szlovák etnikai határnak. Ez a linea nagymértékben megegyezett az 1918 decemberében a Cseh-Szlovák Köztársaság, valamint a Magyar Népköztársaság által kötött ún. Bartha–Hodzsa-demarkációs vonallal. Kijelenthető, hogy ennek megmaradása alapvetően csillapíthatta volna a két állam közötti etnikai feszültségeket, és más pozitív hozadékok mellett Rastislav Kácser jelenlegi szlovák külügyminiszter revíziós paranoiáját is gyógyíthatta volna.
Annak ellenére, hogy az I. bécsi döntést hallgatólagosan a nagy nyugati demokráciák, vagyis Nagy-Britannia és a Francia Köztársaság elfogadta, a rövidesen kirobbant II. világháború során a szövetségesek szabadkőműves–bolsevik koalíciójában konszenzus született arról, hogy Magyarországnak vissza kell adnia ezeket a területeket Csehszlovákiának, amely Ruszinszkó esetében 1945 derekától szovjet, majd ukrán impériumot jelentett. Felismerve, hogy az I. bécsi döntést alapvetően valós etnikai arányszámok indikálták, a Csehszlovák Köztársaság – amelyet pedig mind a mai napig mintaértékű, „nyugatos” demokráciaként tartanak számon – a kollektív bűnösség ördögi köpenye alatt megkísérelte teljes egészében felszámolni a felvidéki magyarságot. Bár ebben végül kudarcot vallott, tény, hogy a Felvidéken ma csak közel fele annyi magyar maradt, mint amennyien Trianon aláírása idején éltek itt.
Még fájdalmasabb sors vált a Szovjetunió égisze alá került kárpátaljai magyarságra, amely a bolsevik állam által végrehajtott – részleges – etnikai tisztogatás áldozatává vált 1944 őszétől kezdve. Önmagában ezek a tények is igazolják a két világháború között követett magyar revíziós politikát, amelynek bukása egyúttal hű indikátora annak, hogy hazánk visszatért 1918 őszén kezdődő és sajnos napjainkban is jól argumentálható állapotába, vagyis egy hatalmas Kárpát-medencei lábtörlővé vált.
A szerző történész, tudományos főmunkatárs (Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár)
Borítókép forrása: Wikipédia
