Mindeközben az Európai Parlament többsége elfogadta azt az állásfoglalást, amely kimondja, hogy a magyar kormány az eddig megtett vállalásaival nem felelt meg a szóban forgó uniós források folyósításának feltételeként elvárt kötelezettségek teljesítése kapcsán. Ennek az a lényege, hogy Magyarország bizonyos reformok végrehajtását vállalta az EU-s hatáskörgyakorlás speciális keretében, az úgynevezett kondicionalitási eljárásban. Miután azonban hazánk az uniós közösség teljes jogú tagja, ezek a források járnak neki!

Az Európai Unió sosem helyezheti nyomás alá egy tagállam igazságszolgáltatását, alkotmányos rendszerét, nem fenyegetheti egy tagország szuverenitását. Az Európai Parlament lépése szembemegy az uniós joggal, miután a 2009-től hatályos lisszaboni szerződés fontos előzményeként már a 2001. évi laekeni nyilatkozat is kiemelte a tagállami törvényalkotói rész, vagyis a nemzeti parlamentek megnövekedett és hitelesített szerepét. A laekeni nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az Európai Unió „legitimitását a demokratikus, átlátható és hatékony intézményekből nyeri”, és hogy a nemzeti parlamentek is hozzájárulnak az európai projekt legitimációjához.

Ennek most nekünk az a legfőbb üzenete, hogy az Európai Parlament, illetve általában az Európai Unió intézményei nem léphetik túl hatáskörüket a tagállamok anyagilag is kifejezhető kárára, illetve a szuverenitásuk rovására. A nemzeti parlamentek az egyes tagországok államszervezetének alapvető intézményei, amelyek a választópolgárok felhatalmazása révén nyerik el megbízatásukat, így a tagállami alkotmányos intézmények és az ottani törvények működését is az Európai Unió köteles tiszteletben tartani.

Mindezek fényében az Európai Unió egyes intézményeiről elmondható, hogy azok jogi értelemben tévedésben vannak, hiszen a jogilag is értelmezett módon létező dolgot (a tagállam szuverenitását, és ezáltal alkotmányos identitását) nem létezőnek, míg a szerződések alapján nem létezőt, azaz egyes, a közösségi jogon alapuló intézmények kapcsán a hatáskörtúllépések jogát létezőnek veszi.

Ezek alapján teljességgel elfogadhatatlan, hogy az uniós intézmények egy része láthatóan kivonni igyekszik magát a közösségi jog alól, annak szellemével és betűjével ellentétesen jár el. Az Európai Parlament politikai nyomásra maga is presszionálja a bizottságot, amely pedig Magyarországra helyez nyomást; így mindent felülír a pártos, politikai elvárások és konfliktusok logikája, ami az európai intézményrendszer belső válságát is jól mutatja. Ez egyébként azért is érthetetlen, mert hazánk a vállalások eredeti menetrendjének megfelelően halad, és megtette a szükséges jogalkotási lépéseket azért, hogy jövőre megkaphassa a neki járó uniós forrásokat. A napokban, hetekben megjelent sajtóhírek egyik fő tanulsága tehát az, hogy az Európai Parlament erős politikai nyomás alatt tartja az unió végrehajtó hatalmi testületét, az Európai Bizottságot, amely azokra a pontokra igyekszik helyezni a hangsúlyt, amelyek szerinte még nem teljesültek, ezzel is megfelelve a nemzetközi baloldal elvárásainak.

Ami az Egyesült Államokat illeti, egyértelműnek látszik, hogy a State Department, vagyis az USA külpolitikáért és külkapcsolatokért felelős minisztériuma, az amerikai diplomácia emberei szinte teljesen a globális NGO-hálózatok, a személyükben jórészt onnan építkező jogi testületek, illetve tanácsadó szervek széles körű befolyása alá került. Ezek pedig már az esetek jelentős részében nem is pusztán ember jogi ügyekben, valós és releváns problémák szempontjai érdekében lépnek fel, hanem adott esetben szuverén államok alkotmányozó hatalmának egy részét vagy akár egészét akarják nemzetközi ellenőrzés alá vonni, amiként azt például – a magyar igazságszolgáltatásba való beavatkozás erős gyanújával – a budapesti amerikai nagykövet és két magyar bíró, az Országos Bírói Tanács tagjainak korábbi egyeztetése is mutatja.

Magyarország alkotmányos identitásának világos megsértése ilyen és hasonló nyomásgyakorlások révén felmerülhet azokban az esetekben, ha az amerikai fél lépései túlmennek az általa korábban vállalt egyezményes kötelezettségeken. Az sem ritka viszont, hogy az USA kétoldalú egyezmény megszűntnek nyilvánításával gyakorol érezhető politikai nyomást; legutóbb idén nyáron az 1979-es magyar–amerikai adóegyezmény felmondása volt ilyen, amivel alapjaiban képes befolyásolni a két ország gazdasági viszonyában a határokon átnyúló tevékenységek és befektetések kérdését. Ezek után sem lehet azonban vitás, hogy Magyarország mindig jogosult fellépni a szuverenitásának nyilvánvaló megsértése esetén, és akár komoly intézkedéseket is foganatosíthat, ha a szükség úgy kívánja.
Az Egyesült Államok beavatkozási kísérlete a magyar igazságszolgáltatásba szöges ellentétben áll a nyugati jogállamisággal, és tegyük hozzá, hogy okkal gyaníthatjuk azt is, hogy Amerika a nyugati pénzügyi rendszert (és az Európai Unión belüli politikai viszonyokat és közösségi jogrendszert) is fel kívánja használni saját céljainak elérése érdekében.

Az Európai Unió a saját szerepének félreértelmezésével is küzd, hiszen még megmaradt nemzetközi befolyását, tekintélyét latba vetve, a diplomácia eszközeivel azon kellene munkálkodnia, hogy maga az EU, illetve annak egyes tagországai külpolitikai és biztonsági tekintetben ne kerülhessenek káros külső befolyás alá. Brüsszel ezért nem legitimálhatja a megengedhetetlent, és a nyugati, transzatlanti demokratikus elvek aláásását Amerikának engedve nem hagyhatja, hogy az USA a jövőben akár a magyar, akár a lengyel vagy bármely más uniós tagállam igazságszolgáltatási, alkotmányos rendszereit rendszerszerű módon, eszközként használhassa saját hatalmi céljai, akár kisajátító szándékú elképzelései előmozdítására. Elfogadhatatlan, amikor nyugati államok és intézmények teszik zárójelbe a nyugati jogállamiság értékeit és alapelveit, és ahogy hazánknak is, úgy az EU fontos vezetőinek is mindent meg kell tenniük a demokratikus intézményeik védelme érdekében.

A szerző alkotmányjogász

Borítókép: David Pressman, az Egyesült Államok nagykövete Vasvári Csaba és Matusik Tamás bírókkal (Forrás: David Pressman Twitter-oldala)