Szentesi Zöldi László azt írta a minap (A két Magyarország, Magyar Nemzet, november 30.), hogy gyűlöli a két Magyarországot. Azt a kettőt, amelyet a bal- és a jobboldali politikai hovatartozás választ ketté. „Nagyon szeretnék egyetlen Magyarországon élni, mindannyiunk közös otthonában” – írta. Egy nappal később Pilhál Tamás ugyancsak a „két Magyarország” kapcsán közölte nézeteit a Nyugat előtt hajbókoló balliberális árulóinkról. Egy helyütt így fogalmazott: „Akárhogy töröm a fejem, nem tudok fölidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor árulóink szembementek volna a nyugati elvárásokkal, visszautasították volna őrültségeiket és azokkal szemben a magyar érdeket képviselték volna.”
Valóban, nagyon időszerű e kérdéskörről értekezni. Egyrészt jó lenne békésen megférni közös otthonunkban, másrészt jó lenne, ha a közös otthon szeretete és védelme, a magyar érdekek érvényesítése tekintetében a baloldal hasonló felelősséget érezne, mint a nemzeti elkötelezettségű patrióták. Ez persze egy nagyon naivnak tűnő óhaj.
Az EU vezetői előtt hajlongó balliberális politikusaink állítják, hogy odakint magyar érdekeket szolgálnak, ami érthető. Hazaárulók nem szokták magukra sütni a hazaárulás bélyegét. Elkötelezett árulóktól nem is lehet mást várni, mint amit zsigerileg képviselni tudnak. (A kutyától sem várhatjuk, hogy szalonna legyen.) Hiába mondogatjuk időről időre, hogy rendben van, vitatkozzunk, harapjuk át egymás torkát itthon, de kifelé próbáljunk valamilyen nemzeti minimum jegyében egységesen fellépni – a baloldalon ez nem talál semmilyen megértésre.
A két Magyarországról eszembe jut, hogy báró Eötvös József 1864-ben, Gondolatok című könyvében, egészen más értelemben írt a két hazáról: „Lehet-e életünkben két nőt valóban szeretni, nem tudom; két hazát bizonyosan nem.” Eötvös korában a magyarok ugyanis egyetlen hazában, nevezetesen a Magyar Királyságban, vagyis a történelmi Magyarországban gondolkodtak. És abban gondolkodtak az 1867-es kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte után is, egészen 1920-ig.
