Szentesi Zöldi László azt írta a minap (A két Magyarország, Magyar Nemzet, november 30.), hogy gyűlöli a két Magyarországot. Azt a kettőt, amelyet a bal- és a jobboldali politikai hovatartozás választ ketté. „Nagyon szeretnék egyetlen Magyarországon élni, mindannyiunk közös otthonában” – írta. Egy nappal később Pilhál Tamás ugyancsak a „két Magyarország” kapcsán közölte nézeteit a Nyugat előtt hajbókoló balliberális árulóinkról. Egy helyütt így fogalmazott: „Akárhogy töröm a fejem, nem tudok fölidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor árulóink szembementek volna a nyugati elvárásokkal, visszautasították volna őrültségeiket és azokkal szemben a magyar érdeket képviselték volna.”
Valóban, nagyon időszerű e kérdéskörről értekezni. Egyrészt jó lenne békésen megférni közös otthonunkban, másrészt jó lenne, ha a közös otthon szeretete és védelme, a magyar érdekek érvényesítése tekintetében a baloldal hasonló felelősséget érezne, mint a nemzeti elkötelezettségű patrióták. Ez persze egy nagyon naivnak tűnő óhaj.
Az EU vezetői előtt hajlongó balliberális politikusaink állítják, hogy odakint magyar érdekeket szolgálnak, ami érthető. Hazaárulók nem szokták magukra sütni a hazaárulás bélyegét. Elkötelezett árulóktól nem is lehet mást várni, mint amit zsigerileg képviselni tudnak. (A kutyától sem várhatjuk, hogy szalonna legyen.) Hiába mondogatjuk időről időre, hogy rendben van, vitatkozzunk, harapjuk át egymás torkát itthon, de kifelé próbáljunk valamilyen nemzeti minimum jegyében egységesen fellépni – a baloldalon ez nem talál semmilyen megértésre.
A két Magyarországról eszembe jut, hogy báró Eötvös József 1864-ben, Gondolatok című könyvében, egészen más értelemben írt a két hazáról: „Lehet-e életünkben két nőt valóban szeretni, nem tudom; két hazát bizonyosan nem.” Eötvös korában a magyarok ugyanis egyetlen hazában, nevezetesen a Magyar Királyságban, vagyis a történelmi Magyarországban gondolkodtak. És abban gondolkodtak az 1867-es kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte után is, egészen 1920-ig.
Egykor senki nem hitte, hogy eljön az idő, amikor Nagy-Magyarország csak a történelmi múltban létezik, és helyette, valóságosként egy megcsonkított maradvány országot kell majd elfogadnunk. Pedig eljött ez is. A magyar ember számára annak idején természetes volt, hogy Magyarország egyet jelent azzal a sokszínű, ezeresztendős állammal, amelynek kulturális, közigazgatási, gazdasági hagyományaiból kifejlődött egy működőképes társadalom. A trianoni sokk nyomán sokan vélték úgy, hogy az összezsugorított Magyarország nem lesz életképes. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a békediktátummal olyan helyzet állt elő, amely megerősítette a magyar emberek hazafias érzéseit, a hazához való kötődését.
Roppant nehézségek közepette, a tehetséges magyarok összetartozásának tudata, hihetetlenül szívós életereje és keresztény hite megtartott bennünket. Csodálatos módon túléltük a vesztett háborúk, a több évtizedes kommunista diktatúra okozta traumákat. Mára gazdaságilag megerősödve, a nemzetközi politikában tekintélyt szerezve állunk Európa porondján. Ezért is lenne fontos, ha minden hazánkfia megbecsülné eredményeinket és közös felelősséget érezve tenné a dolgát a maga helyén.
Amikor felidézzük Eötvös József szellemesen megfogalmazott töprengését a valóban szerethető két nőről és két hazáról, nyomban arra gondolunk: vajon ma melyik hazáról beszélünk? A történelmi Magyarországról vagy az 1920-ban megcsonkított Magyarországról? A szomszédságunkban tevékenykedő magyarellenes hangadók szeretnék, ha elfelejtenénk a régit. Azt üzenjük nekik: nem lehet, mert mind a kettő bennünk él.
A miértre csupán egyetlen példát említek. Sok határon túli magyarhoz hasonlóan az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanára, majd utolsó igazgatója, Gömöry János pályáját is derékba törte Trianon. A két háború között Eperjesen tarthatatlanná vált a helyzete, ezért Kassán próbált boldogulni. 1947-ben, 78 éves korában megélte, hogy feleségével együtt kitelepítették Csehszlovákiából. Kassáról a Pest megyei Sóskútra került, nyomorúságos körülmények közé. Szalatnai Rezső felvidéki irodalomtörténész írta az Emlékeim egy letűnt világról című Gömöry-kötet bevezetőjében (Budapest, 1964):
„E könyv öreg írója egy igazi hazafi, aki nem vesztheti el hazáját, mert a szívében hordja.” Gömöry János megélte a történelmi Magyarország feldarabolását, mégis, élete végéig magáénak érezte a régi hazát.
Szalatnai Rezső megállapítása nemcsak az idős Gömöryre vonatkoztatható, hanem minden magyarra, aki a hazáját a szívében hordja. A mai hazát éppen úgy, mint azt a régit, amely ugyancsak a szívünkben él. Nem is veszítjük el. Soha.
A szerző író, újságíró
Borítókép: Donáth Anna Júlia, a Momentum képviselője az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén Strasbourgban 2019. július 16-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
