Egykor senki nem hitte, hogy eljön az idő, amikor Nagy-Magyarország csak a történelmi múltban létezik, és helyette, valóságosként egy megcsonkított maradvány országot kell majd elfogadnunk. Pedig eljött ez is. A magyar ember számára annak idején természetes volt, hogy Magyarország egyet jelent azzal a sokszínű, ezeresztendős állammal, amelynek kulturális, közigazgatási, gazdasági hagyományaiból kifejlődött egy működőképes társadalom. A trianoni sokk nyomán sokan vélték úgy, hogy az összezsugorított Magyarország nem lesz életképes. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a békediktátummal olyan helyzet állt elő, amely megerősítette a magyar emberek hazafias érzéseit, a hazához való kötődését.

Roppant nehézségek közepette, a tehetséges magyarok összetartozásának tudata, hihetetlenül szívós életereje és keresztény hite megtartott bennünket. Csodálatos módon túléltük a vesztett háborúk, a több évtizedes kommunista diktatúra okozta traumákat. Mára gazdaságilag megerősödve, a nemzetközi politikában tekintélyt szerezve állunk Európa porondján. Ezért is lenne fontos, ha minden hazánkfia megbecsülné eredményeinket és közös felelősséget érezve tenné a dolgát a maga helyén.

Amikor felidézzük Eötvös József szellemesen megfogalmazott töprengését a valóban szerethető két nőről és két hazáról, nyomban arra gondolunk: vajon ma melyik hazáról beszélünk? A történelmi Magyarországról vagy az 1920-ban megcsonkított Magyarországról? A szomszédságunkban tevékenykedő magyarellenes hangadók szeretnék, ha elfelejtenénk a régit. Azt üzenjük nekik: nem lehet, mert mind a kettő bennünk él.

A miértre csupán egyetlen példát említek. Sok határon túli magyarhoz hasonlóan az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanára, majd utolsó igazgatója, Gömöry János pályáját is derékba törte Trianon. A két háború között Eperjesen tarthatatlanná vált a helyzete, ezért Kassán próbált boldogulni. 1947-ben, 78 éves korában megélte, hogy feleségével együtt kitelepítették Csehszlovákiából. Kassáról a Pest megyei Sóskútra került, nyomorúságos körülmények közé. Szalatnai Rezső felvidéki irodalomtörténész írta az Emlékeim egy letűnt világról című Gömöry-kötet bevezetőjében (Budapest, 1964):

„E könyv öreg írója egy igazi hazafi, aki nem vesztheti el hazáját, mert a szívében hordja.” Gömöry János megélte a történelmi Magyarország feldarabolását, mégis, élete végéig magáénak érezte a régi hazát.

Szalatnai Rezső megállapítása nemcsak az idős Gömöryre vonatkoztatható, hanem minden magyarra, aki a hazáját a szívében hordja. A mai hazát éppen úgy, mint azt a régit, amely ugyancsak a szívünkben él. Nem is veszítjük el. Soha.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Donáth Anna Júlia, a Momentum képviselője az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén Strasbourgban 2019. július 16-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)