Azonban a XX. század második felétől, de különösen a századunkban a liberalizmus szakított a nemzeti elvvel, s ebben jelentős szerepet játszott az úgynevezett Frankfurti Iskola, amely a szocialisztikus és a liberális elveket gyakorlatilag egyesítette, s meghirdette a kulturális marxizmust, amely lényegében véve a nyugati kultúra legfontosabb értékeinek a lerombolását, dekonstrukcióját tűzte ki célul, többek között éppen a nemzeti identitás ellen léptek fel, de ugyanúgy megtámadták a vallási és a családi identitást is, nem kevésbé az államot – a nemzetállamot –, mint a meghaladottnak ítélt nyugati kultúra összetartó erejét. 

Innentől kezdve, elsőként az úgynevezett ’68-as generációban fogalmazódott meg az, hogy csak az egyén a fontos, illetve az állítólag elnyomott kisebbségek (ezek döntően nemi, és soha nem nemzetiségi, etnikai kisebbségek!), s ezek az egyének egy globális, nemzetek feletti, kozmopolita létmódban találhatnak egymásra.

Ennek következtében úgy egyesült a XXI. századra a hagyományos baloldal a kozmopolitává vált liberalizmussal, hogy megtalálták a kettőjük közötti közös pontot, a globalizmust. Ma már talán nem nagy merészség megkockáztatni, hogy a megszokott ideológiai hármasság, a liberalizmus-konzervativizmus-szocializmus eszméi közül a liberális és szocia­lisztikus ideológia egyesült, s mint globalizmus jelenik meg, míg vele szemben a konzervativizmus – megőrizve hagyományos jellemzőit is – nemzeti szuverenizmussá vált, válaszolva arra a kihívásra, amit a globalizmus jelent a konzervatív értékekre a XXI. században.

Igen ám, de hogyan szerveződött meg a baloldaliakból és volt liberálisokból álló globalista hálózat szerte a nyugati és a nem nyugati világban is (természetesen döntő mértékben az előzőben)? Úgy, hogy a globálissá vált piaci szereplők, a globális pénzügyi és gazdasági elit támogatni kezdte ezt a mozgalmat, támogatni kezdte brutális forrásaival a globalistákat, mert gondolataik, eszméik, világlátásuk pontosan megfelelt a globális tőke célkitűzéseinek. Hiszen a Világgazdasági Fórumban, a Tripartit Bizottságban, a Befogadó Kapitalizmus Tanácsában és a többi globális szervezetben az alapvető cél az, hogy létrejöjjön a nemzetek feletti világkormányzás, amelyben ők játsszák a meghatározó szerepet. Ennek a célnak pedig kiváló támasztékát adhatja az az ideológia és világlátás, amit a balliberális globalisták képviselnek. Célok, szereplők, érdekek és „értékek” tehát sajátosan összetalálkoztak.

Ennek következtében szigorúan felülről szerveződve, koncentráltan, meghatározott központokból irányítva jöttek létre azok a „progresszívnek” is nevezett hálózatok, amelyek immáron a Franfurti Iskolából fokozatosan kinőtt eszmékkel gazdagodtak, mint a woke mozgalom, a cancel culture, a critical race theory és persze a genderideológia.

A globalisták ereje tehát az, hogy hatalmas forrásokkal, felülről, centralizáltan szerveződtek és hoztak létre nemzetek feletti hálózatokat, amelyek az adott országokban a helyi sejtjeiken keresztül végzik tevékenységüket, s próbálják szétverni azokat a kormányokat, amelyek ellenállnak világtársadalmi törekvéseiknek. Nem vitás: őket nem korlátozzák a nemzeti sajátosságok, egységesek a világ totális átalakításának szándékában.

Igen ám, csak azzal nem számolnak, hogy a nemzeti és szuverenista erők is képesek arra, hogy összefogjanak, függetlenül attól, hogy ők valóban tiszteletben tartják egymás hagyományait, prioritásait, amelyek egyes esetekben valóban komoly vitákhoz is vezethetnek (lásd most éppen a V4-eken belüli konfliktusokat, különös tekintettel a magyar–lengyel nézetkülönbségekre a háború kapcsán).

Azonban a nemzeti erők nemzetközi együttműködését az az egyszerű körülmény segíti elő, hogy a legfontosabb értékekben mélyen egyetértenek, ilyen természetesen a nemzeti szuverenitás védelme, a migráció elleni fellépés, a keresztény értékrend, a hagyományos család tisztelete, az állam közjó iránti feladatainak elismerése – többek között.

Vagyis, a nemzetiek nem felülről, hanem alulról szerveződnek, nem egy központi akarat, egy elit által vezérelt hatalom mentén, hanem az önállóság, az egyenrangúság, a szuverenitás tiszteletben tartásával. De, ez a szerveződési mód mindig demokratikus marad, nem nyomja el egyik nemzet a másikat, hanem közösen lép fel a közösen vállalt értékrend megvédéséért.

Másképpen fogalmazva: a kihívások, a világ gazdasági-társadalmi-kulturális problémái valóban globálissá váltak, de erre nem a globális, világot irányító szervezetek adják meg a választ.

Ez nem ellentmondás: a globális erőkkel szemben valóban úgy lehet felvenni a versenyt, ha a nemzetek a konzervatív, szuverenista erőinek összefogása révén végül is globális választ adnak a globalistáknak, tehát azon a „szinten” lépnek fel, ahol a globalisták vannak – ez elkerülhetetlen –, de közben nem válnak globalistává! Másképpen szólva, globális eszközökkel küzdenek a lokális – vagyis nemzeti és konzervatív – célokért.

Ezen túl a másik fontos mozzanat az, hogy a globalisták döntően hálózatos módon szervezték meg az elmúlt húsz-harminc évben az átfogó befolyásukat: személyközi kapcsolatrendszereket alakítottak ki az egyes országokon, az Európai Unión, az ENSZ-en, és sok más nemzetközi szervezeten – például a WHO-n – belül. Hálózatokkal törtek be a legális, formális, sok esetben választott szervezetekbe, s ezzel belülről rombolták szét azokat, s vették át a hatalmat.

Erre a legjobb példát – sajnálatos módon – az Európai Unió szolgáltatja. A globális pénzügyi elit, köztük Soros György, akinek alapítványai 147 (!) országban vannak jelen, fokozatosan hálózták be az unió intézményeit. A lobbisták száma idővel megsokszorozódott, olyannyira, hogy 2014-ben a Corporate Euro­pe Observatory már harmincezerre becsülte a brüsszeli lobbisták számát. E lobbicsoportok képesek arra, hogy az uniós döntéseket brutális mértékben befolyásolják.

A jéghegy csúcsát ma a BlackRock nevű vagyonkezelő szervezet jelenti, amely akkora vagyont kezel, amely mellett a legtöbb nemzet eltörpül, s közvetlenül ad tanácsokat a bizottságnak és az unió vezetőinek. Vagyis mindezt el kell tanulni a globalistáktól, de ez csak a kezdet: a nemzetállamok törvényi erejével a legkeményebben fel kell lépni az olyan szervezetekkel szemben, mint a Bajnai és Korányi által vezetett Orbán-kormány ellenes hálózatok.

Vagyis, a hagyományos eszköz – az állam – még a mi kezünkben van, ezt használni kell. Itt nincs és nem is lehet semmiféle apelláta.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Bajnai Gordon és Korányi Dávid a washingtoni Capitolium előtt (Fotó: MTI/Beliczay László)