Azonban a XX. század második felétől, de különösen a századunkban a liberalizmus szakított a nemzeti elvvel, s ebben jelentős szerepet játszott az úgynevezett Frankfurti Iskola, amely a szocialisztikus és a liberális elveket gyakorlatilag egyesítette, s meghirdette a kulturális marxizmust, amely lényegében véve a nyugati kultúra legfontosabb értékeinek a lerombolását, dekonstrukcióját tűzte ki célul, többek között éppen a nemzeti identitás ellen léptek fel, de ugyanúgy megtámadták a vallási és a családi identitást is, nem kevésbé az államot – a nemzetállamot –, mint a meghaladottnak ítélt nyugati kultúra összetartó erejét.
Számukra csak az egyén maradt, minden hagyományos közösségi identitásra úgy tekintettek, mint az egyéni szabadság korlátozójára, a különféle kisebbségek elnyomására.
Innentől kezdve, elsőként az úgynevezett ’68-as generációban fogalmazódott meg az, hogy csak az egyén a fontos, illetve az állítólag elnyomott kisebbségek (ezek döntően nemi, és soha nem nemzetiségi, etnikai kisebbségek!), s ezek az egyének egy globális, nemzetek feletti, kozmopolita létmódban találhatnak egymásra.
Ennek következtében úgy egyesült a XXI. századra a hagyományos baloldal a kozmopolitává vált liberalizmussal, hogy megtalálták a kettőjük közötti közös pontot, a globalizmust. Ma már talán nem nagy merészség megkockáztatni, hogy a megszokott ideológiai hármasság, a liberalizmus-konzervativizmus-szocializmus eszméi közül a liberális és szocialisztikus ideológia egyesült, s mint globalizmus jelenik meg, míg vele szemben a konzervativizmus – megőrizve hagyományos jellemzőit is – nemzeti szuverenizmussá vált, válaszolva arra a kihívásra, amit a globalizmus jelent a konzervatív értékekre a XXI. században.
Igen ám, de hogyan szerveződött meg a baloldaliakból és volt liberálisokból álló globalista hálózat szerte a nyugati és a nem nyugati világban is (természetesen döntő mértékben az előzőben)? Úgy, hogy a globálissá vált piaci szereplők, a globális pénzügyi és gazdasági elit támogatni kezdte ezt a mozgalmat, támogatni kezdte brutális forrásaival a globalistákat, mert gondolataik, eszméik, világlátásuk pontosan megfelelt a globális tőke célkitűzéseinek. Hiszen a Világgazdasági Fórumban, a Tripartit Bizottságban, a Befogadó Kapitalizmus Tanácsában és a többi globális szervezetben az alapvető cél az, hogy létrejöjjön a nemzetek feletti világkormányzás, amelyben ők játsszák a meghatározó szerepet. Ennek a célnak pedig kiváló támasztékát adhatja az az ideológia és világlátás, amit a balliberális globalisták képviselnek. Célok, szereplők, érdekek és „értékek” tehát sajátosan összetalálkoztak.
Ennek következtében szigorúan felülről szerveződve, koncentráltan, meghatározott központokból irányítva jöttek létre azok a „progresszívnek” is nevezett hálózatok, amelyek immáron a Franfurti Iskolából fokozatosan kinőtt eszmékkel gazdagodtak, mint a woke mozgalom, a cancel culture, a critical race theory és persze a genderideológia.
A globalisták ereje tehát az, hogy hatalmas forrásokkal, felülről, centralizáltan szerveződtek és hoztak létre nemzetek feletti hálózatokat, amelyek az adott országokban a helyi sejtjeiken keresztül végzik tevékenységüket, s próbálják szétverni azokat a kormányokat, amelyek ellenállnak világtársadalmi törekvéseiknek. Nem vitás: őket nem korlátozzák a nemzeti sajátosságok, egységesek a világ totális átalakításának szándékában.
Igen ám, csak azzal nem számolnak, hogy a nemzeti és szuverenista erők is képesek arra, hogy összefogjanak, függetlenül attól, hogy ők valóban tiszteletben tartják egymás hagyományait, prioritásait, amelyek egyes esetekben valóban komoly vitákhoz is vezethetnek (lásd most éppen a V4-eken belüli konfliktusokat, különös tekintettel a magyar–lengyel nézetkülönbségekre a háború kapcsán).
