„Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt […]. Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” (Lukács evangéliuma, 3. fejezet)
A Bibliában így kezdődik a karácsonyi történet. De mit keres itt a római császár, mit keres itt Pilátus (a krédóban)? Az evangélium írója ezzel kortársainak és nekünk is azt akarja mondani, hogy amiről itt hallunk, az nem mese, nem mítosz. Nem valamilyen elméleti módon konstruált megváltástant akar bemutatni a Szentírás, valamilyen világmegváltó elméletet, melyről úgy gondoljuk, hogy másoknak és talán nekünk is szükségünk van rá.
Jézus Krisztus története a történelmi valóságban gyökerezik. Ott inkarnálódik, ott ölt testet, ott bontakozik ki konkrét helyen és időben. Ha kiszámoljuk, hogy ezek az uralkodók mikor éltek, akkor következtethetünk arra, körülbelül mikor is kezdődött Jézus nyilvános szolgálata. A Szentföldön megtaláljuk azokat a történelmi, régészeti bizonyítékokat, amelyekből nyilvánvaló, hogy tényleg élt, ott volt valójában. Ez azonban kevés lenne nekünk, keresztényeknek. Hiszen mire bizonyíték ez?
Igen, arra bizonyíték, hogy Jézus életét meg lehet találni a történelmi tényekben. De nem bizonyíték arra, ami ennek az életnek és halálnak a lényege: az ember megszabadítására. Arra egyetlen »bizonyíték« van: a megszabadított ember.
Mi, keresztyének lehetünk a bizonyítékai annak, hogy ebben a történeti valóságban lehetséges a szabadulás. Az ember élete kiteljesedhet Krisztus által. Egyedül azoknak a léte és élete a bizonyíték a megváltásról a külvilág felé, akik eszerint élnek, akik ebben hisznek, akik ezt gyakorolják, akik ezt bontakoztatják ki az életükben. A történelmi adatok csak annyit üzennek, hogy Isten valósága, Jézus Krisztus abba a világba érkezik, ahol mi vagyunk, ahol a mi életünk zajlik.
Ott történik a megváltás, ahol a te életed van. Ahol a te bajod van, ahol a te örömöd van, ahol a te reménységed van. Az ide érkező Megváltó tudja, miben van az ember. Tud a háborúról, tud a nehézzé lett életről. És nemcsak úgy általában, hanem azt is tudja, hogy te miben vagy, milyen bajban, milyen örömben, milyen reménységben, milyen az életed. Még azt is tudja, hogy milyen nehéz Hozzá utat találni. Ezért karácsonykor megfordul a mozgás iránya. Amikor mi, emberek úgy gondoljuk, hogy még Istent is nekünk kell megkeresnünk, nekünk kell elmenni hozzá, akkor Ő megérkezik.
Az Úr Jézus Krisztus indul el felénk. Nekünk, embereknek annyi a dolgunk, hogy arról az útról, amelyiken ő közelít hozzánk, elhárítsuk az akadályokat: a mélységet, a magasságot, a görbeséget, a göröngyöket.
A keresztények feladata az, hogy észrevegyék azokat, akik mélyen vannak. Akik úgy gondolják, hogy olyan mélyen és olyan távol vannak, hogy nekik úgysincs esélyük. Jézus Krisztus nem az övék. Őt nem nekik szánták. Azt kérdezik, miként lehetnének ők olyan jók, olyan tökéletesek, hogy közel kerülhetnének ahhoz, amit úgy mondanak, hogy vallásos élet meg a hit ajándéka.
Föl kell tölteni a szakadékot az életükben, hogy megérkezzenek arra a szintre, ahol a Messiás jön. Az mindig a szemmagasság. Az Úr mindig ezen a szinten érkezik, hogy ne kelljen esélytelenül magasra kapaszkodni valami mennyei magasságba. Csak ki kell nyitni a szemünket.
A mélységből talán könnyebb felemelni az embereket, mint a magasságból lehozni. Mert bizony az embernek leszállni a magasból sokkal nehezebb. Amikor azt gondoljuk, mi fönn vagyunk a csúcson, nekünk már nincs semmire szükségünk. Megcsináltuk, megvan, megszereztük, bebiztosítottuk. Ezt úgy hívják, hogy hübrisz, emberi gőg, amelyik azt gondolja magáról, hogy majd maga oldja meg az életét. „Nem kell nekünk ez a Messiás, ez a hit, ez a közösség. Urai vagyunk a saját életünknek.” Pedig nem. De ezt a hírt csak sok szeretettel szabad elmondanunk azoknak, akik nem veszik észre a maguk magasságos elveszettségét.
Aztán itt vannak a görbe utak. Az egyenes utat bizony kockázatosnak látjuk, mert az átlátható. Akkor látják az emberek, hogy honnan hová akarunk eljutni. Bizony a nyilvánosság, az átláthatóság sebezhetővé tehet bennünket. Az ember bizony megtanulta, hogy rövid távon jobban megéri neki a görbe úton menni, hátul, a kertek alatt. A keresztyén ember azonban egyenes úton jár.
– Azért, mert ezen az egyenes úton jön szembe vele Jézus Krisztus.
A Biblia karácsonyi története szerint a megváltáshoz vezető út a pusztában kezdődik. A pusztában, ahol nem számít semmi más, csak egyedül az Isten, aki ott megszólítja az embert.
És ezért az igazi karácsony megrendüléssel kezdődik, mert a pusztában úgy szembesülünk az életünkkel, amilyen az a maga pőreségében. Megrendülés nélkül nem megy. Milyen jó lenne, ha az egyházi közösségekben fiatalok és idősek, minden ember jól érezné magát! De az egyház az életünk megrendülésének helye is.
Katarzis, megtisztulás. Így kezdődik a karácsony, amikor rádöbbenünk arra, hogy az életünket nem tudjuk a kezünkben tartani, és még az is lehet, hogy az, ahogy mi azt elképzeltük és megterveztük, romlásba visz. Ekkor megszületik az a sóvárgó kérdés, amit ott a közel-keleti pusztában kétezer éve is feltettek a megrendült emberek Keresztelő Jánosnak: „Akkor most mit tegyünk?”
Ez nem egyszerűen csak egy olyan kérdés, hogy holnaptól hogyan folytatódik az élet. Meg mi is van hétfőtől a határidőnaplónkban, meg hogyan kéne a karácsonyt úgy igazgatni, hogy egy kicsit jobb legyen, mint tavaly volt, meg egy kicsit több időnk legyen, meg egy kicsit kevesebb stressz, meg ki tudja…
Uram, mi a Te akaratod? Mit gondoljak az életem felől, amellyel most éppen szembesülök?
Ide juttatja el a megdöbbenés azokat az embereket ott, a Jordán partján. S ide akar eljuttatni bennünket is 2022 karácsonyán. Ez a mondat szinte kívánja azt az imádságot, amit gyakran elmondunk, a miatyánkot: „Legyen meg a Te akaratod!” A Te neved szenteltessen meg, ne az enyém. A Te országod jöjjön el, ne azoké, akik csak a másik rovására akarnak gyarapodni.
Ez az Isten akaratát kereső kérdés van ebben a mondatban: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjek?
Keresztelő János nem egy klasszikus vallásos választ ad az őt kérdezőknek. Nem azt mondja, hogy imádkozzatok egy kicsit többet, járjatok egy kicsit többet a templomba, valahogy próbáljatok egy kicsit szentebb életet élni. Még azt sem mondja, amit akkor nagyon sokan mondtak, hogy vonuljunk ki, hagyjuk itt ezt a bűnös világot, mert az megérett a pusztulásra, és mi legalább mentsük meg a saját lelkünket.
Hanem azt mondja, hogy részesíts! Részesítsd az embertársadat, részesítsd a másikat abból, amit Istentől kaptál az életedben! Ez a részesítés, ez a megosztás: ez a lényege a keresztyén életnek. Ott, abban a világban, ahol vagy, légy tisztességes! Részesítsd a másikat magadból, hiszen azért van két ruhád, hogy legyen mit odaadni a másik embernek.
Így kezdődik az advent, így kezdődik az életünk, így jön el a karácsony s benne a Megváltó. Ezután hangzik majd el, hogy Immánuel: velünk az Isten.
A szerző református püspök, a zsinat lelkészi elnöke
Borítókép: Mária angyalokkal – Petrás Mária kerámiája (Fotó: Legaza László)
