„Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt […]. Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.” (Lukács evangéliuma, 3. fejezet)
A Bibliában így kezdődik a karácsonyi történet. De mit keres itt a római császár, mit keres itt Pilátus (a krédóban)? Az evangélium írója ezzel kortársainak és nekünk is azt akarja mondani, hogy amiről itt hallunk, az nem mese, nem mítosz. Nem valamilyen elméleti módon konstruált megváltástant akar bemutatni a Szentírás, valamilyen világmegváltó elméletet, melyről úgy gondoljuk, hogy másoknak és talán nekünk is szükségünk van rá.
Jézus Krisztus története a történelmi valóságban gyökerezik. Ott inkarnálódik, ott ölt testet, ott bontakozik ki konkrét helyen és időben. Ha kiszámoljuk, hogy ezek az uralkodók mikor éltek, akkor következtethetünk arra, körülbelül mikor is kezdődött Jézus nyilvános szolgálata. A Szentföldön megtaláljuk azokat a történelmi, régészeti bizonyítékokat, amelyekből nyilvánvaló, hogy tényleg élt, ott volt valójában. Ez azonban kevés lenne nekünk, keresztényeknek. Hiszen mire bizonyíték ez?
Igen, arra bizonyíték, hogy Jézus életét meg lehet találni a történelmi tényekben. De nem bizonyíték arra, ami ennek az életnek és halálnak a lényege: az ember megszabadítására. Arra egyetlen »bizonyíték« van: a megszabadított ember.
Mi, keresztyének lehetünk a bizonyítékai annak, hogy ebben a történeti valóságban lehetséges a szabadulás. Az ember élete kiteljesedhet Krisztus által. Egyedül azoknak a léte és élete a bizonyíték a megváltásról a külvilág felé, akik eszerint élnek, akik ebben hisznek, akik ezt gyakorolják, akik ezt bontakoztatják ki az életükben. A történelmi adatok csak annyit üzennek, hogy Isten valósága, Jézus Krisztus abba a világba érkezik, ahol mi vagyunk, ahol a mi életünk zajlik.