Megbomlott az egyén és a közösség viszonya, valamint az örökül kapott értékek áthagyományozásának erkölcsi kötelessége. Az Európai Unió nem tartja fontosnak, hogy életutunk a kereszténység misztériumának keretébe illeszkedjék. Brüsszelben megszűnt a „karácsonyi vásár” kifejezés, helyette a „téli öröm ünnepe” vált uralkodóvá, amelyben a karácsony már csak egy epizód. Mindez a francia forradalom radikalizmusát kezdi idézni, amelyben „legfőbb lény” kultusza vált meghatározóvá, míg a Notre-Dame-katedrálist az „Ész templomának” nevezték át. Útvesztés és eltévelyedés időszakát éljük, amelyben megtagadjuk keresztény örökségünket.
Ugyanakkor fontos emlékezni arra, hogy Európa a keresztény tanítás bölcsője és otthona, míg a kereszténység az európai civilizáció éltetőereje.
A többi civilizáció között az európai keresztény civilizáció egyedülállóságát az a tanítás adja, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, akit részesített a szabad akarat ajándékában. Az ember szabadságot kapott, amely szabadság nem határozatlanságot vagy célok és szabályok nélküliséget jelent, hanem annak a lehetőségét nyújtja, hogy az ember képes legyen saját sorsának alakítására. Ezzel azonban együtt jár a bűn elkövetésének lehetősége és ezért a személyes felelősség vállalása. A szabad akarat ajándéka tehát bűntudattal és személyes felelősséggel társul, ugyanakkor a bűnök bocsánata biztosítja a továbblépés és a holnap lehetőségét. Többek között ez az az örökség és civilizációs alap, amelyet Európa megkapott, és amely az európai országokat a maguk történelmi, kulturális, politikai vagy éppen földrajzi sokszínűségében összefűzi. Egységet teremt a sokszínűségben, ahogyan az európai integráció mottója is szól.
Nemcsak olyan egységet vagy közös alapot jelent, amelynek lerombolása az egész felépítmény összeomlásával fenyeget, hanem védelmet is nyújt kiszolgáltatottságával vagy tévelygésével szemben.
Civilizációs örökségünk része, mert az előttünk járt emberek nyomán kapaszkodót kínál és utat mutat. Mint amikor a sűrű havazást követően nem nekünk kell utat törnünk a hóban, hanem olyan kitaposott csapásokon járhatunk, amelyek elkerülik a jegesedéseket vagy hófödte gödröket. Vagy mint amikor túrázni indulunk a sűrű erdőbe, ahol a jelzett ösvény óv meg az eltévelyedéstől, figyelmeztet a helyes útra, mielőtt a túra közben ránk esteledne. Keresztény civilizációs örökségünk is éppen ezt a védelmet hivatott biztosítani azokkal a veszélyekkel, csapdákkal és tévutakkal szemben, amelyek az európai embert, illetve az európai politikai közösségeket fenyegetik. Lelket nyújt, hogy emberségünkért vívott küzdelemben helyt tudjunk állni. Krisztus úgy figyelmeztet, hogy „ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki lelket meg a testet is pusztulásba taszítja” (Mt 10, 28). A tanítás szerint még az életünkre törő fenyegetésnél is súlyosabb, ami emberségünk és civilizációs örökségünkből fakadó értékeink és erényeink pusztulásával fenyeget.
Európának most különösen nagy szüksége van az emberré lett és emberi sorsot vállaló Isten karácsonyi reményének üzenetére.
A kontinensen rég nem látott háború dúl. Két keresztény nép fájó testvérháborúja, amelynek közel egy év után sem látni a végét vagy a tűzszünet kilátását. A háborúban jól kirajzolódik valamennyi nagyobb hatalom érdeke és célja. Jól kivehető, hogy ki és milyen történetet törekszik írni saját örökségének, jövőjének vagy civilizációjának tükrében. De milyen történetet írnak Európa országai? Mi Európa története ebben a háborúban? Nem látszik, mert Európa eltévelyedett. Nem látszik, mert Európa letért arról a kitaposott útról és elengedte azokat a kapaszkodókat, amelyeket civilizációs öröksége jelölt ki számára. Európa nem akar vagy már nem tud a háborúzó felek közé állni, és a tűzszünet vagy a béke hangján szólni. Képtelen vagy erőtlen megírni a saját történetét, miközben a háború őt magát is felemészti. Nemcsak gazdasági, pénzügyi értelemben vagy az energiaellátás terén, hanem lelkében és civilizációjában. Mint ahogy Babits Mihály írja: „Az Ember meg van váltva, és mi még szenvedünk / Az Ember meg van váltva, és mi esszük egymást! Ó jaj, ó jaj! / Mennyi jaj, mennyi fájdalom! […] Kérjünk megváltást, megváltást! / Krisztus megszületett!”
Keresztény civilizációs örökség nélkül nincs európai kultúra, nincs európai életmód.
