Hetvenöt éve, karácsony másnapján halt meg New Yorkban a XX. század első felének egyik legkiválóbb magyar politikusa, akinek mára nemcsak a tetteit, de a nevét is szinte teljesen elfelejtettük. Pedig ha gróf Sigray Antal „csak” annyit tett volna, hogy Nyugat-Magyarország főkormánybiztosaként fontos szerepet játszott a trianoni diktátum első revíziójának kivívásában, Sopron és környéke – háromszáz négyzetkilométer terület és ötvenezer lakos – Magyarországhoz történő visszakerülésében, ezért az egy érdeméért is méltó arra, hogy a nemzeti emlékezet mindörökké a nagy hazafiak között tartsa számon. Ugyanis nagyrészt ő koordinálta a győztes antanthatalmak által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területek megmentésére tett erőfeszítéseket, beleértve a fegyveres felkelést is. Az 1921. december közepi sikeres soproni népszavazás után a nemzetgyűlésben e szavakkal méltatta az általa támogatott felkelőket:
Nem a rideg, számító reálpolitikusok, hanem mi, a hazafias rajongók, a kalandorok, a nemzeti eszme bolondjai leszünk azok, akik helyre fogjuk állítani a régi Nagy-Magyarországot.
A Vas vármegyei Iváncon, az Őrség kapujában 1879-ben született Sigray Antal egy régi katolikus grófi család utolsó sarjaként az első világháború végétől egészen az 1944. március 19-i német megszállásig kiemelkedő alakja volt a magyar politikai életnek. Az angolul, franciául, németül már fiatalon jól tudó, sokoldalú műveltségű arisztokrata éppúgy katonaként kezdte pályáját, mint egyik fő példaképe, gróf Széchenyi István. Huszártisztként végigküzdötte a nagy háborút, amelyben a cári hadsereg, az összeomlás után pedig a Szovjet-Oroszországból ide exportált magyarországi kommunisták ellen harcolt.
Sigray szemében a Szent Korona területi integritása és a trón, illetve a király iránti ragaszkodás megszentelt tradíció volt. E kettős családi hagyomány volt legitimista politikai meggyőződésének és tevékenységének az alapja. A főrendiház tagjaként – egyenesen a keleti harctérről érkezve – 1916 végén részt vett az új uralkodó, IV. Károly koronázási ebédén, 1918 októberében pedig mint a király személye körüli miniszter került szóba a neve. Ez meghiúsult ugyan, de a Károlyi-kormány meghatalmazottjaként Svájcban tárgyalt a magyar békefeltételekről, s már akkor azt javasolta az amerikai delegációnak, hogy a vitatott területi kérdéseket népszavazások útján kell megoldani.
A bolsevista diktatúra idején kezdettől kivette a részét az ellenforradalmi csoportok ausztriai politikai és katonai akcióiból, s a Nemzeti Hadsereg felállítását is finanszírozta.
Barátjával, báró Lehár Antallal együtt 1919 augusztusában átvették a katonai hatalmat Vas vármegyében, s József főherceg a négy nyugat-dunántúli vármegye és Sopron város teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki. 1920 januárjában nemzetgyűlési képviselőnek választották: 1939-ig folyamatosan a körmendi kerület képviselője volt, majd 1942–44 között a felsőház tagja.
Sigray máig érvényes követendő példát mutatott a konstruktív, hazafias ellenzékiségből. A legitimista politika egyik vezetője volt, így a történeti alkotmány, s annak részeként az örökletes királyság teljes körű visszaállításáért, IV. Károly (majd halála után fia, Ottó) jogaiért küzdött. Ezért 1921 tavaszán, majd őszén is tevékenyen támogatta Károly király két, kudarcba fulladt visszatérési, restaurációs kísérletét. Az októberi „királyjárás” alatti kulcsszerepe miatt a Bethlen-kormány leváltotta főkormánybiztosi tisztéből, majd letartóztatták, és hűtlenség vádjával bűnvádi eljárást indítottak ellene is, amit azonban Horthy kormányzó 1924-ben megszüntetett.
Az alkotmányos szabadság és jogfolytonosság megőrzése, a magyar függetlenség megvédése volt a legitimisták fő célja, s ezzel összhangban vallotta Sigray, hogy a trianoni határok revíziója és a legitim uralkodóház restaurációja egymástól elválaszthatatlan.
Ez volt számára a becsület politikája, ami kiegészült az egész keresztény kultúrát fenyegető bolsevizmus és nemzetiszocializmus határozott elutasításával és az ellenük folytatott, megalkuvást nem ismerő küzdelemmel. Politikai példaképe és harcostársa, a nála 33 évvel idősebb gróf Apponyi Albert halálát követően, 1934-ben Habsburg Ottó megbízásából átvette a magyarországi legitimista mozgalom vezetését, és egyre inkább az alkotmányvédő, németellenes és háborúellenes erők egyik arisztokrata vezéralakja lett. Ezért 1944. március 19-én az első politikusok között tartóztatták le és hurcolták el a német megszállók.
Sigray Antal 12 hónapig a mauthauseni koncentrációs láger foglya volt, s miután az amerikai hadsereg 1945. május elején felszabadította a tábort, a súlyos beteg, idősödő férfi Svájcba utazott gyógykezelésre. Onnan már nem tért haza, amerikai felesége segítségével az Egyesült Államokba távozott, s ott hunyt el 68 évesen. New York-i temetésén Habsburg Ottó is részt vett, a gyászbeszédet Varga Béla katolikus pap mondta, aki a világháború alatt mint balatonboglári plébános és kisgazda képviselő Sigray szoros szövetségese volt, majd a nemzetgyűlés elnökeként – miután Nagy Ferenc miniszterelnököt a szovjet megszállók hazai kommunista bábjai 1947. május végén puccsal eltávolították – ő is Amerikába emigrált. A Magyar Nemzet 1948 elején így emlékezett meg a kiváló politikusról:
Sigray Antal a nemes arisztokratikus konzervativizmus európai jelentőségű megszemélyesítője volt. A jogegyenlőség, a tiszta politikai humanitás és a nemzeti érdekek bátor előharcosa.
Így halálának 75. évfordulója alkalmából nekünk is kötelességünk tisztelegni a „hazafias rajongó” emléke előtt.
Borítókép: Sigray Antal (Fotó: Wikipédia)
