Miközben Tisza érvrendszere is világos és logikus volt – nem akarta kockáztatni az ország stabilitását, elsősorban a nemzetiségi befolyás erősödésével –, álláspontja a frontharcosokat illetően tarthatatlanná vált. Károly nemcsak morális, hanem politikai szempontból is úgy ítélte meg, hogy akiket alkalmasnak látunk arra, hogy háborúban akár meghaljanak a királyért, a hazáért, azoktól nem lehet megtagadni a szavazás lehetőségét. Más szavakkal: a király állt ki miniszterelnökével szemben az ország demokratizálása érdekében.

Mindent egybevetve Tisza 1917. májusi menesztése racionális döntés volt, mert a miniszterelnök egyszerűen „elhasználódott” a háborúban. A fiatal, 36 éves Esterházy Móric gróf kinevezése azonban valóban hiba volt a király részéről, Wekerle Sándor gyors reaktiválásával azonban kiköszörülte ezt a csorbát. Egyébként maga Tisza is úgy vélte, hogy sok szempontból hasznos volt májusi leváltása, például megismerhette a háborút testközelből: ismeretes módon ugyanis a keleti frontra ment mint huszárezredes.

Hazánk és így Károly romlásán azonban olyan erők dolgoztak, amelyek messze túlmutattak még a történelmi Magyarország erején és tekintélyén is. Halálos ítéletünket Wilson amerikai elnök lényegében már 1918. január 8-án kiállította híres 14 pontjával. Ennek 10. pontja megfogalmazta, hogy „Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. A wilsoni megfogalmazás már jelezte a Benes által megfogalmazott toposz („a Monarchia a népek börtöne”) nemzetközi elfogadtatását. A császár és király személyét a következő hónapok folyamán komoly sajtóhadjárattal támadta az antant, klasszikus karaktergyilkosságot elkövetve. Az ekkor kialakított kép, miszerint Károly egy pipogya, uralkodásra képtelen papucsférj, mind a mai napig toposzként rögzült és zsigereinkben él tovább.

1918 októberének elején Károly a wilsoni pontok alapján kívánt békét kötni, miután elismerte a tárgyalások alapjának a dokumentumot. Ám az amerikaiak hosszas – több mint kéthetes – kivárás után közölték, hogy kilenc hónap elteltével már nem érvényesek ezek a feltételek. Károlyt azonban ezzel a hallgatással már október 16-án belehajszolták a birodalom osztrák felét föderalizáló manifesztum kiadásába, amellyel lényegében a császár teljesítette Wilson tizedik pontját. Kétségtelen, hogy lépésével Károly tizenkilencre húzott lapot, de fel kell tennünk a kérdést: mi jobbat lehetett volna tenni?

A hazánkban ekkor kirobbant vitában – sokan a deáki kompromisszum végét látták a manifesztum kiadásában – maga Tisza is csak kényszerűen állapíthatta meg, hogy ezt a háborút elvesztettük. Magyarország a történelmének egyik legsúlyosabb válságával volt kénytelen megbirkózni, tekintettel arra, hogy csaknem az egész világgal kellett szembenéznie.

Nemzeti sorstragédiánk, hogy Károlyi tökéletesen asszisztált ezekhez a tervekhez, azonban, hogy így tett, nem írható a király számlájára, ez egyéni, személyes felelőssége volt.

Mennyire felelős a király Károlyi Mihály ténykedésével kapcsolatban? Tény, hogy a budapesti zavargások hatására nevezi ki – egy héten belül másodszor – a későbbi vörös grófot miniszterelnökké. IV. Károly azonban – nem utolsósorban a magyar konzervatív politikusok, köztük Bethlen István gróf tanácsára – gyanakvással figyelte Károlyi működését, annak ellenére is, hogy 1917 őszén maga bízta azzal a feladattal, hogy Svájcban tárgyaljon az antanttal a béke lehetőségéről. Amikor Károly a kormányalakítás előtt megkérdezte Károlyit, hogy akar-e köztársaságot, a gróf kategorikusan nemmel felelt. Végeredményben persze igazat mondott, hiszen két és fél héttel később népköztársaságot proklamáltat az Országházban.

Továbbá ne feledjük, hogy Károlyi már november 1-jén önállósítja magát, nem ismeri el az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság hatáskörét, és ebben a minőségben erőszakolja ki Linder Béla hadügyminiszterrel a magyar csapatok kivonását a délnyugati hadszíntérről, amellyel megsemmisítette a közös hadsereg kohézióját, ezzel pedig 51 hónap katonai eredményeit is sárba taposta. A „nem akarok többé katonát látni!” elv megint éles kontradikcióban állt Károly elképzeléseivel, aki béketörekvései ellenére végig aktívan irányítani, nem pedig leszerelni kívánta haderejét, sőt már 1918 januárjában tervbe vette az önálló magyar nemzeti haderő felállítását is. Ez a császári és királyi tábornoki kar elitjének ellenállása miatt esett kútba.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a Károly által lebonyolított (padovai) fegyverszüneti tárgyalások jóval kedvezőbb (béke)feltételeket eredményeztek, mint később a magyar népkormány által lefolytatott belgrádi tárgyalások. Előbbi ugyanis érvényes volt a balkáni antantcsapatokra is, továbbá húsz hadosztály megtartását tette lehetővé. Mindennél fontosabb volt azonban, hogy az antant – leszámítva az olasz területi követeléseket – garantálta a Monarchia 1914. évi határait, tehát a történelmi Magyarország területi integritását is. Az, hogy ezeket a feltételeket tartalmazta a padovai fegyverszünet szövege, Károly működésének volt köszönhető, aki mindent megtett azért, hogy állama ne veszítsen el területeket.

Károly sohasem fogadta el, hogy megcsonkítsák Magyarországot, népünkkel nagyon mélyen együttérzett, amely különösen az 1916. évi román betöréskor vált nyilvánvalóvá. Ekkor még 

Innen következett, hogy a románok október 13-án bekövetkezett teljes kiveréséig Erich von Falkenhayn német tábornok nem kezdhette meg a havasalföldi ellentámadást. 1916. december 30-án a koronázás során Károly szóban is, valamint a koronázási hitlevél kiadásával írásban is Isten előtti esküt tett, hogy immár magyar királyként országunk szuverenitásának és területének teljes megvédésére fog törekedni.

Történelmünkben szinte egyedi módon a négy égtáj felé tett kardvágás IV. Károly esetében nemcsak szimbolikus cselekvés volt. Az uralkodó eddigre a Monarchia összes frontját megjárta: vagyis az északi (orosz) hadszínteret, amelyet később keletinek kereszteltek el, a déli (balkáni) frontot, valamint a délnyugati hadszínteret is. Mindent egybevetve a király ezt az esküt szegte volna meg, ha a Károlyi-féle „békepolitikát” követi két évvel később.

Egy dolgot azonban valóban Károly számlájára lehet írni: polgárháború árán nem kísérelte meg leszerelni a Monarchia felbontásán munkálkodó erőket. Svetozar Boroevics tábornagy november elején úgy látta, hogy a padovai feltételek mentén garantált húsz divízióval (amely az akkor fegyverben álló haderő negyven százalékát tette ki) lehetséges a rendteremtés. Erre a lehetőségre az uralkodó egyértelműen nemet mondott. Mindennek ellenére megállapítható, hogy történeti emlékezetünk súlyosan igazságtalan a király ebbéli működésével kapcsolatban.

Összegezve: IV. Károly politikai működése az elkövetett hibák ellenére nem említhető egy lapon Károlyi tevékenységével, aki egyre nagyobb szimpátiát mutatott a bolsevizmussal, és népköztársasága melegágyává lett annak a proletárdiktatúrának, ahol azért likvidáltak embereket, mert azok az ország törvényes uralkodója mellett kiálltak.

A szerző történész, tudományos főmunkatárs, Veritas Történetkutató Intézet

Borítókép: IV. (Boldog) Károly, Ausztria utolsó császára (I. Károly néven) és Magyarország utolsó királya (Forrás: Wikipédia)