időjárás 2°C Marcella 2023. január 31.
logo
CSENDES ÓRÁK – Az újságírói munka célja nem a szolgáltatás, hanem az igazság rendíthetetlen képviselete

Lázálmok helyett életet

Szentesi Zöldi László
2022.12.07. 05:40
Lázálmok helyett életet

Gyermekkoromban meglestem a bábozó Kemény Henriket. Városunk főterén harcolt éppen Vitéz László, időnként előkerült a palacsintasütő, visítottak a gyerekek. Egy ideig én is nézegettem a produkciót, majd megkerültem a kis színpadot, és hátulról figyeltem a bábjátékot. Ma is emlékszem Kemény Henrik gyors és gyakorlott mozdulataira, arra, ahogyan hangot váltott, néha dörmögött, néha fejhangon sipákolt. Úgy éreztem akkor, hogy a művész egyedül van az alkotás pillanataiban, minden, amit látok, belőle sarjad, mint friss fű a zápor után.

Évekkel később Debrecenben érdekes filmre ültem be a moziba kollégiumi társaimmal. Napfivér, Holdnővér – Zeffirelli Assisi Szent Ferenc életét dolgozta fel. Láttuk lassú eszmélését, ahogyan a madárral játszik, vele voltunk a rend megalapításakor és akkor is, amikor a pápa leborult a személyéből áradó, felfoghatatlan szentség és tisztaság előtt. Miközben azonban néztem a filmet, arra gondoltam, hogy az igazi talány valójában a film felütése előtti eseménysor. Hogy Ferenccel mi történt a háborúban, mit látott, mit érzett, mire jutott önmagával és az Istennel, hogy olyanná lett, amilyenné. Az volna az igazi film, az én filmem, morfondíroztam magamban. Megérteni a belső átalakulást, hogy aztán a történetből erőt és hitet meríthessünk. Újra be akartam lesni a paraván mögé, mert úgy éreztem, ott van a lényeg, nem a nézőtéren.

Azt hiszem, az ember már akkor újságíró, amikor még fogalma sincs róla.

Ennek a mesterségnek éppen az a lényege, hogy állandó késztetést érezzünk a felderítésre. Az újságíró, de akár az író nem elégszik meg a közszemlére bocsátott látvánnyal, maga a működés érdekli. Aztán annak a vizsgálata, hogy ami megtörtént, történhetett volna-e másképp, és ha már így vagyunk, ahogyan, milyenek lehetünk, vagyunk, leszünk. Az újságírói munka célja nem a szolgáltatás, hanem az igazság rendíthetetlen képviselete, a publicista sem a tényeket csomózza össze az olvasónak, hanem véleményt alkot.

Ha a feltáróhajlam és az erkölcsi bátorság hiányzik az újságíróból, akkor lelkes vagy lelketlen íródeákként pergeti az éveket a pályán, sehonnan nem érkezik, sehova nem tart, nincs is különösebb szellemi célja. Nem akarja elmondani a véleményét, nem szelídíti a káoszt, nem tisztít és nem tisztul, pusztán felmondja a kötelezőt, amihez sem tehetség, sem elhivatottság nem szükséges.

Most, hogy újraolvasom Ortegát és A tömegek lázadását, rábukkantam az alábbiakra: „Amikor tollat fog az író, hogy egy alaposan tanulmányozott témáról szóljon, azt kell gondolja: ha egy átlagolvasó, aki sosem foglalkozott a témával, kézbe veszi az ő művét, nem azért fogja elolvasni, mert tanulni akar tőle, hanem ellenkezőleg, hogy ítélkezzék felette, hacsak nem cseng egybe minden sora a fejében lévő közhelyekkel. Ha arról volna szó, hogy a tömeget alkotó emberek kivételes képességűnek hiszik magukat, csak egyéni tévedésről beszélnénk, nem pedig felforgató szociológiai magatartásról. Korunknak azonban az a jellemzője, hogy a közönséges lélek nemcsak tudatában van saját közönségességének, hanem van mersze, hogy jogot követeljen a saját közönségességének, és mindenütt azt érvényesíti.”

Íme, az írástudó felelőssége: szolga vagy úr is lehet a saját portáján. Beállhat a sorba, gyárthatja a brosúrákat megrendelésre, pénzért vagy merő ostobaságból, de ugyanakkor törekedhet a szellemi önállóságra is, bátran elmondhatja a véleményét, kereshet és találhat. Ortegának alighanem igaza van abban, hogy a nyugati civilizáció elsekélyesedett, ráadásul A tömegek lázadása óta eltelt majdnem száz évben további tabuk dőltek meg, még messzebb merészkedtünk az önfeladás és az abnormalitás útján. Hogy milyen szerepet választunk magunknak mi, újságírók ebben az őrületesen kavargó, bizonytalan és rendezetlen világban, változatlanul a saját választásunk. Hiszen bármi történjen is az emberrel, kortól és helyzettől függetlenül mindig választhatja a szabadságot, még akkor is, ha nem könnyű, akkor is, ha nem annyira kifizetődő.

Ahelyett, hogy belesnénk a paraván mögé, felderítenénk a valódi történetet, megértenénk az események működésének menetét, két hibát gyakran elkövetünk. Az első tévedés, amikor vizsgálat nélkül elhisszük, amit látunk. Zajlik az orosz–ukrán háború, és az emberek nagy része saját vélemény helyett különféle propagandaszövegeket ütköztet egymással. Az egyik az orosz, a másik a NATO oldalán áll, érvelés helyett pusztán a másikat gyalázza, a sajátjai bűneit takargatja, így aztán a beszélgetés tapodtat sem halad előre.

Hogy a látszat mögött mi a valóság, valójában ki harcol kivel, miért, hogyan, és mikor kezdődött valójában a konfliktus, senkit sem érdekel, el sem jutnak eddig a pontig. A lényeg pusztán önmaguk pozíciójának rögzítése, erkölcsi mázzal bevont felszínes ítélkezés, hogy az a látszat keletkezzen róluk, ők a jó oldalon állnak, megértenek mindent. Valójában tanulmányozni kellene az ügyet, a legalaposabban elmerülni a részletekben, megérteni és végül minősíteni az eseményeket, de nem mások, hanem a saját véleményük alapján. Még az is becsületesebb álláspont, ha bevallják, hogy nem értenek az orosz–ukrán háborúhoz, legalábbis ezerszer hasznosabb, mint – Ortegával szólva – jogot követelni a saját közönségességüknek.

A másik tévedés, amikor nem szajkózzuk mások véleményét, hanem kialakítunk magunknak egy buborékvilágot, amelynek közepére önmagunkat helyezzük, mintha a világon mindennek létezne valami rejtett értelme, de mi persze átlátjuk a káoszt. Ennek az embertípusnak minden a világon titok, elrejtett valóság, hátsó szándék, mintha éppen nem a nyílegyenes volna a legrövidebb út. Összeesküvések persze léteznek, de elhinni, hogy a magyar rendszerváltás a „rózsadombi paktummal” kezdődött, hogy Petőfi ruszki verseket írt, mert elhurcolták Barguzinba, hogy a Covid gyógyszergyári trükk vagy nincs is, ismerőseink és rokonaik halála pedig merő véletlenség, hogy egy társaságban mindig vannak ügynökök, valamint mindenkit lehallgatnak, merő ostobaság. Ennek ellenére mindkét nézet, az önállótlanság és a fantáziavilág egyaránt sújtja szegény hazánkat, sokszor eleve lemondunk a vizsgálatról, vagy az igazságot kicicomázzuk, felöltöztetjük a képzelet cifra elemeivel. A hazai újságírás színvonala is azért zuhan, azért olvasunk annyi rossz cikket, mert a gondolkodás luxusát egyre kevesebben engedik meg maguknak.

A ballib sajtó hamis semlegessége

Az igen tisztelt balliberális kollégák a kritikai újságírást az önkormányzatok, a főváros, illetve a főpolgármester esetében is nyugodtan gyakorolhatnák.

A végén egyébként úgyis egyedül maradunk. Ahogyan Kemény Henrik is maga bábozott segítség nélkül. A művészet benne, önmagában fészkelt, nem a körülményekben, nem a segítőkben, nem valamilyen távoli, elvont létezőben. A csoda ott és akkor született. Aki nem erre fizetett belépőjegyet, talán nem is érti, miért természetes magányosnak lenni, ha az ember az igazságot szolgálja, nem pedig a látványt. Lenni, működni, elmúlni közös sorsunk, de ha már a híreket hozzuk-visszük, véleményt formálunk, hozzáteszünk ezt-azt a magunk korához, illő volna szabadon szállni, és rögzíteni mindazt, amit valóságosnak és tanulságosnak hiszünk. Ha ezt elmulasztjuk, a saját utunkról is végérvényesen letérünk.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.