Gyermekkoromban meglestem a bábozó Kemény Henriket. Városunk főterén harcolt éppen Vitéz László, időnként előkerült a palacsintasütő, visítottak a gyerekek. Egy ideig én is nézegettem a produkciót, majd megkerültem a kis színpadot, és hátulról figyeltem a bábjátékot. Ma is emlékszem Kemény Henrik gyors és gyakorlott mozdulataira, arra, ahogyan hangot váltott, néha dörmögött, néha fejhangon sipákolt. Úgy éreztem akkor, hogy a művész egyedül van az alkotás pillanataiban, minden, amit látok, belőle sarjad, mint friss fű a zápor után.
Évekkel később Debrecenben érdekes filmre ültem be a moziba kollégiumi társaimmal. Napfivér, Holdnővér – Zeffirelli Assisi Szent Ferenc életét dolgozta fel. Láttuk lassú eszmélését, ahogyan a madárral játszik, vele voltunk a rend megalapításakor és akkor is, amikor a pápa leborult a személyéből áradó, felfoghatatlan szentség és tisztaság előtt. Miközben azonban néztem a filmet, arra gondoltam, hogy az igazi talány valójában a film felütése előtti eseménysor. Hogy Ferenccel mi történt a háborúban, mit látott, mit érzett, mire jutott önmagával és az Istennel, hogy olyanná lett, amilyenné. Az volna az igazi film, az én filmem, morfondíroztam magamban. Megérteni a belső átalakulást, hogy aztán a történetből erőt és hitet meríthessünk. Újra be akartam lesni a paraván mögé, mert úgy éreztem, ott van a lényeg, nem a nézőtéren.
Azt hiszem, az ember már akkor újságíró, amikor még fogalma sincs róla.
Ennek a mesterségnek éppen az a lényege, hogy állandó késztetést érezzünk a felderítésre. Az újságíró, de akár az író nem elégszik meg a közszemlére bocsátott látvánnyal, maga a működés érdekli. Aztán annak a vizsgálata, hogy ami megtörtént, történhetett volna-e másképp, és ha már így vagyunk, ahogyan, milyenek lehetünk, vagyunk, leszünk. Az újságírói munka célja nem a szolgáltatás, hanem az igazság rendíthetetlen képviselete, a publicista sem a tényeket csomózza össze az olvasónak, hanem véleményt alkot.
Ha a feltáróhajlam és az erkölcsi bátorság hiányzik az újságíróból, akkor lelkes vagy lelketlen íródeákként pergeti az éveket a pályán, sehonnan nem érkezik, sehova nem tart, nincs is különösebb szellemi célja. Nem akarja elmondani a véleményét, nem szelídíti a káoszt, nem tisztít és nem tisztul, pusztán felmondja a kötelezőt, amihez sem tehetség, sem elhivatottság nem szükséges.