Most, hogy újraolvasom Ortegát és A tömegek lázadását, rábukkantam az alábbiakra: „Amikor tollat fog az író, hogy egy alaposan tanulmányozott témáról szóljon, azt kell gondolja: ha egy átlagolvasó, aki sosem foglalkozott a témával, kézbe veszi az ő művét, nem azért fogja elolvasni, mert tanulni akar tőle, hanem ellenkezőleg, hogy ítélkezzék felette, hacsak nem cseng egybe minden sora a fejében lévő közhelyekkel. Ha arról volna szó, hogy a tömeget alkotó emberek kivételes képességűnek hiszik magukat, csak egyéni tévedésről beszélnénk, nem pedig felforgató szociológiai magatartásról. Korunknak azonban az a jellemzője, hogy a közönséges lélek nemcsak tudatában van saját közönségességének, hanem van mersze, hogy jogot követeljen a saját közönségességének, és mindenütt azt érvényesíti.”

Íme, az írástudó felelőssége: szolga vagy úr is lehet a saját portáján. Beállhat a sorba, gyárthatja a brosúrákat megrendelésre, pénzért vagy merő ostobaságból, de ugyanakkor törekedhet a szellemi önállóságra is, bátran elmondhatja a véleményét, kereshet és találhat. Ortegának alighanem igaza van abban, hogy a nyugati civilizáció elsekélyesedett, ráadásul A tömegek lázadása óta eltelt majdnem száz évben további tabuk dőltek meg, még messzebb merészkedtünk az önfeladás és az abnormalitás útján. Hogy milyen szerepet választunk magunknak mi, újságírók ebben az őrületesen kavargó, bizonytalan és rendezetlen világban, változatlanul a saját választásunk. Hiszen bármi történjen is az emberrel, kortól és helyzettől függetlenül mindig választhatja a szabadságot, még akkor is, ha nem könnyű, akkor is, ha nem annyira kifizetődő.

Hogy a látszat mögött mi a valóság, valójában ki harcol kivel, miért, hogyan, és mikor kezdődött valójában a konfliktus, senkit sem érdekel, el sem jutnak eddig a pontig. A lényeg pusztán önmaguk pozíciójának rögzítése, erkölcsi mázzal bevont felszínes ítélkezés, hogy az a látszat keletkezzen róluk, ők a jó oldalon állnak, megértenek mindent. Valójában tanulmányozni kellene az ügyet, a legalaposabban elmerülni a részletekben, megérteni és végül minősíteni az eseményeket, de nem mások, hanem a saját véleményük alapján. Még az is becsületesebb álláspont, ha bevallják, hogy nem értenek az orosz–ukrán háborúhoz, legalábbis ezerszer hasznosabb, mint – Ortegával szólva – jogot követelni a saját közönségességüknek.

A másik tévedés, amikor nem szajkózzuk mások véleményét, hanem kialakítunk magunknak egy buborékvilágot, amelynek közepére önmagunkat helyezzük, mintha a világon mindennek létezne valami rejtett értelme, de mi persze átlátjuk a káoszt. Ennek az embertípusnak minden a világon titok, elrejtett valóság, hátsó szándék, mintha éppen nem a nyílegyenes volna a legrövidebb út. Összeesküvések persze léteznek, de elhinni, hogy a magyar rendszerváltás a „rózsadombi paktummal” kezdődött, hogy Petőfi ruszki verseket írt, mert elhurcolták Barguzinba, hogy a Covid gyógyszergyári trükk vagy nincs is, ismerőseink és rokonaik halála pedig merő véletlenség, hogy egy társaságban mindig vannak ügynökök, valamint mindenkit lehallgatnak, merő ostobaság. Ennek ellenére mindkét nézet, az önállótlanság és a fantáziavilág egyaránt sújtja szegény hazánkat, sokszor eleve lemondunk a vizsgálatról, vagy az igazságot kicicomázzuk, felöltöztetjük a képzelet cifra elemeivel. A hazai újságírás színvonala is azért zuhan, azért olvasunk annyi rossz cikket, mert a gondolkodás luxusát egyre kevesebben engedik meg maguknak.

A végén egyébként úgyis egyedül maradunk. Ahogyan Kemény Henrik is maga bábozott segítség nélkül. A művészet benne, önmagában fészkelt, nem a körülményekben, nem a segítőkben, nem valamilyen távoli, elvont létezőben. A csoda ott és akkor született. Aki nem erre fizetett belépőjegyet, talán nem is érti, miért természetes magányosnak lenni, ha az ember az igazságot szolgálja, nem pedig a látványt. Lenni, működni, elmúlni közös sorsunk, de ha már a híreket hozzuk-visszük, véleményt formálunk, hozzáteszünk ezt-azt a magunk korához, illő volna szabadon szállni, és rögzíteni mindazt, amit valóságosnak és tanulságosnak hiszünk. Ha ezt elmulasztjuk, a saját utunkról is végérvényesen letérünk.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)