Harmadsorban pedig ott van a „vádaskodás csele”, amely lényegében az előbbieken is túlmenően arra irányul, hogy mindenkit, aki nem fogadja el a fősodratú narratívát, és nem cselekszik aktívan annak sikere érdekében, antidemokratikus tendenciákkal (például a jogállamiság megsértésével) vádolnak. 

Ekképpen pedig persze azt is állítják, hogy igazából csak a liberális demokraták a demokraták, minden más demokratikus alternatíva viszont nem minősül demokratikusnak.
De érzékelhető, hogy Magyarország mára a fentiekben is lokális kivétel lett a globális trendek alól. Pedig „a kezdetekben” nem így indult mindez. 

A rendszerváltoztatás során a kommunisták a diktatúra alatt felhalmozott politikai tőkéjüket átkonvertálták szimbolikus, kapcsolati, gazdasági és médiatőkévé. Mindennek „köszönhetően” egészen a 2000-es évek közepéig uralták a társadalmi alrendszereket (egyetemi-akadémiai szféra, sajtó, államigazgatás, kultúra stb.), és már-már abszolutisztikus monopóliummal rendelkeztek a közéleti-politikai napirendalkotás felett. 

Ebben indult meg változás a 2000-es évek közepétől, amikor is – a Fidesz még ellenzékben volt! – jobboldali-konzervatív vállalkozók médiát „gründoltak”, és e folyamat 2010 után tagadhatatlanul felerősödött. 

Még nem értük el Magyarországon a médiaegyensúlyt, de ma már a médiapluralizmusban összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint 20-25 évvel ezelőtt volt – és összehasonlíthatatlanul szabadabb a nyilvánosság, mint egyes nyugat-európai országokban ma. 

Azok persze, akik a korábbi keretrendszerben szocializálódtak, most roppantul frusztráltak, mert azt élik meg, hogy elvesztik tematizálási szuperhatalmukat, ezért a médiaszabadság csorbulásáról, az „európai értékek” sérelméről beszélnek. 

Pedig nem valamiféle jobboldali térfoglalásról van szó a magyar médiaszerkezetben, pusztán a posztkommunista struktúrák lebontásának lehetünk szemtanúi.

Az egyes politikai testtartások pedig általánosságban is nagyon megváltoztak. Ha jobban belegondolunk, az az oldal, melynek elődei, a baloldali szakszervezeti mozgalom, a polgári radikálisok a hatalomgyakorlás tömegesítéséért és az általános választójogért küzdöttek, ma elutasítják a népszuverenitást. 

Lenézik az embereket, és egyféle posztmodern elitizmus jegyében „populistáznak”. 

Azok, akik egykoron a nők jogaiért küzdöttek, ma azt mondják, nincs is olyan, hogy „nő” (meg persze olyan se, hogy „férfi”). A szólásszabadság harcosaiból az érzékenyítés jegyében mára a legelvakultabb cenzorok és a politikai korrektség viceházmesterei lettek. 

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be akarnak tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. 

Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére.

Azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt azt jövendölték, hogy az internet majd elhozza a „nyílt társadalmak legnyíltabbikát”, ma az „online gyűlöletbeszéd” jegyében a véleménykorlátozás fekete öves nagymesterei. 

És zárójelben tegyük hozzá, hogy ők azok, akik jóformán egy este leforgása alatt a „peace, love, happiness” pacifista békegalambjaiból a legvadabb militarista háborús héják lettek.

Mindeközben a konzervatív oldal lett a józan ész, az átlagos, nyugodt, folyamatos érzékenyítő forradalmaktól mentes életet élni kívánók, a szólásszabadság és a béke képviselője. 

Jól példázza mindezt a legutóbbi magyarországi választási kampány tükröződése a médiában. Míg a jobboldali sajtó a valóságra reagált, illetve azt igyekezett bemutatni, addig a baloldalon a politikai napirend-alakítást átvevő liberális sajtó a vágyvezéreltségében önmagát zárta be a visszhangkamrába, nemcsak elfeledve, de le is tagadva a valós tényeket. 

Megítélésüket súlyosbítja, hogy miután április 3-án nyilvánvalóvá vált e „vágyvezérelt narratíva” és a valóság közötti mély szakadék, addigi protezsáltjaikat taszították bele két kézzel a mélybe, tanúbizonyságot téve a szolidaritás és a lojalitás teljes hiányáról.
De visszatérve az előzőekre: 

Természetesen a jobboldali siker kapcsán ne vitassuk el a baloldal „érdemeit” se. Ahogy azt nemrégiben egy izraeli tárgyalópartnerem Magyarország kapcsán megjegyezte: „Elnézve az egyharmadot, nem csodálkozom a kétharmadon.”

Ennek a történetnek azonban nincs vége, hiszen a vereség sohasem végzetes, a győzelem sohasem végleges. A „történelem végének” van vége: a történelem folytatódik, így a liberális hegemóniára irányuló törekvések civilizációnkban erősek, ezért tovább kell építkeznünk. 

Nyilvánvalóvá és világossá kell tennünk azt a tényt, hogy a jóemberkedő jelszavakat a magát szabadelvűnek hirdető oldal csak politikai eszköznek tekinti az aktuális társadalmi-történelmi környezetben. 

Rá kell tudnunk mutatni, hogy a posztmodern liberalizmus valójában egy totalitárius ideológia, mert van egy képe arról, hogyan is kellene működnie a világnak, és ha erre valaki nemet mond, azt meg akarja semmisíteni. Ez egy kulturális imperializmus, mely a progresszívek értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra.

Megfordítva Nixon mondását: a jobboldali sajtó a barátunk. Mindig a saját játékszabályaink szerint játsszunk, ne tegyünk szívességet a baloldalnak!

Hogy még egy amerikai elnök, Ronald Reagan mondását kiterjesztőleg idézzem: Soha se mondj rosszat jobboldali felebarátodról! Hiszen együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!

(Az írás a 2022. november 12-én, a II. Kárpát-­medencei magyar médiatalálkozón elmondott beszéd szerkesztett változata)
A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Szánthó Miklós (Fotó: Bocskay Zsolt)