időjárás 1°C Melinda , Vivien 2022. december 2.
logo
„Elnézve az egyharmadot, nem csodálkozom a kétharmadon”

Józan ész vs. idealista progresszió

Szánthó Miklós
2022.11.16. 06:58
Józan ész vs. idealista progresszió

Pár évvel ezelőtt hozzáférhetővé vált egy beszélgetés leirata Richard Nixon és külügyminisztere, Henry Kissinger között, melyben az egykori amerikai elnök úgy fogalmazott: „A sajtó az ellenség, a média az ellenség, az újságírók az ellenség. Írd fel ezt egy falitáblára százszor, és sose feledd el!”

A republikánus politikus természetesen korának liberális sajtóját ekézte – tehát nem példa nélküli természetesen médiaharcról beszélni. És a történelemnek e tekintetben sem lett vége. 

Ma is háborús időket élünk: háború dúl a szomszédunkban, kíméletlen ellentétek szegélyezik a geopolitikai mezőt, harc folyik az energiáért, az erőforrásokért, és harc zajlik a média területén is. 

Nyugaton a geopolitikában és a nyilvánosság tereiben – ideértve a legszélesebb értelemben vett populáris kultúrát is – egy magát idealistának hirdető progresszív megközelítés áll szemben a valóságot előtérbe helyező józan ésszel. 

Ez az ellentétpár ragadja meg talán legjobban azt, amit egyébként bal- és jobboldal, liberalizmus és konzervativizmus vagy globalista–lokalista ellentétpárként szoktak leírni.

És úgy áll a dolog a civilizációnkban, hogy a progresszív megközelítés van messze túlsúlyban, de e túlsúly legfőképpen három cselnek „köszönhető”: a semlegességi, a fake news és a vádaskodás cselének.

A „semlegességi csel” lényege, hogy elhitették: a társadalmi és a közéletre vonatkozó megközelítések akkor „kiegyensúlyozottak”, „függetlenek” és „objektívek”, ha azok osztják az aktuális liberális fősodor véleményét. 

Ezzel a megbízhatóság látszatát keltik a választók, a hírfogyasztók szemében azok, akiket valójában egy nagyon is beazonosítható politikai érdek motivál.

A „fake news csel” lényege, hogy mindenkit, aki nem eléggé „semleges”, fakenews-gyártással, hírhamisítással, propaganda-újságírással vádolnak. Sőt ma már e tekintetben sokkal súlyosabb a helyzet, ugyanis egyes „értelmiségiek”, „jogvédők” azt állítják, hogy itt nem is az objektív újságírók és az objektív sajtó áll szemben a propagandasajtóval és a propaganda-újságírással, 

hanem kizárólag az egyik oldalnak jár az „újságíró vagy sajtó” kitétel, míg mindenki más szimplán „propagandista”. 

Ennek nagyon súlyos következményei lehetnek a demokratikus nyilvánosságot és a sajtószabadságot illetően, hiszen ebből az „érvelésből” az következik, hogy aki nem minősül újságírónak vagy sajtónak, azt értelemszerűen nem illetik meg a sajtó szabad működésére vonatkozó egyes jogok. 

Harmadsorban pedig ott van a „vádaskodás csele”, amely lényegében az előbbieken is túlmenően arra irányul, hogy mindenkit, aki nem fogadja el a fősodratú narratívát, és nem cselekszik aktívan annak sikere érdekében, antidemokratikus tendenciákkal (például a jogállamiság megsértésével) vádolnak. 

Ekképpen pedig persze azt is állítják, hogy igazából csak a liberális demokraták a demokraták, minden más demokratikus alternatíva viszont nem minősül demokratikusnak.
De érzékelhető, hogy Magyarország mára a fentiekben is lokális kivétel lett a globális trendek alól. Pedig „a kezdetekben” nem így indult mindez. 

A rendszerváltoztatás során a kommunisták a diktatúra alatt felhalmozott politikai tőkéjüket átkonvertálták szimbolikus, kapcsolati, gazdasági és médiatőkévé. Mindennek „köszönhetően” egészen a 2000-es évek közepéig uralták a társadalmi alrendszereket (egyetemi-akadémiai szféra, sajtó, államigazgatás, kultúra stb.), és már-már abszolutisztikus monopóliummal rendelkeztek a közéleti-politikai napirendalkotás felett. 

Ebben indult meg változás a 2000-es évek közepétől, amikor is – a Fidesz még ellenzékben volt! – jobboldali-konzervatív vállalkozók médiát „gründoltak”, és e folyamat 2010 után tagadhatatlanul felerősödött. 

Még nem értük el Magyarországon a médiaegyensúlyt, de ma már a médiapluralizmusban összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint 20-25 évvel ezelőtt volt – és összehasonlíthatatlanul szabadabb a nyilvánosság, mint egyes nyugat-európai országokban ma. 

Azok persze, akik a korábbi keretrendszerben szocializálódtak, most roppantul frusztráltak, mert azt élik meg, hogy elvesztik tematizálási szuperhatalmukat, ezért a médiaszabadság csorbulásáról, az „európai értékek” sérelméről beszélnek. 

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója. Fotó: Bocskay Zsolt

Pedig nem valamiféle jobboldali térfoglalásról van szó a magyar médiaszerkezetben, pusztán a posztkommunista struktúrák lebontásának lehetünk szemtanúi.

Az egyes politikai testtartások pedig általánosságban is nagyon megváltoztak. Ha jobban belegondolunk, az az oldal, melynek elődei, a baloldali szakszervezeti mozgalom, a polgári radikálisok a hatalomgyakorlás tömegesítéséért és az általános választójogért küzdöttek, ma elutasítják a népszuverenitást. 

Lenézik az embereket, és egyféle posztmodern elitizmus jegyében „populistáznak”. 

Azzal vádolják ellenfeleiket – ahogy pár évvel ezelőtt ezt Jean-Claude Juncker megfogalmazta –, hogy túl sok figyelmet fordítanak a nép hangjára, és túl keveset az európai értékekre. 

Azok, akik egykoron a nők jogaiért küzdöttek, ma azt mondják, nincs is olyan, hogy „nő” (meg persze olyan se, hogy „férfi”). A szólásszabadság harcosaiból az érzékenyítés jegyében mára a legelvakultabb cenzorok és a politikai korrektség viceházmesterei lettek. 

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be akarnak tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. 

Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére.

Azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt azt jövendölték, hogy az internet majd elhozza a „nyílt társadalmak legnyíltabbikát”, ma az „online gyűlöletbeszéd” jegyében a véleménykorlátozás fekete öves nagymesterei. 

És zárójelben tegyük hozzá, hogy ők azok, akik jóformán egy este leforgása alatt a „peace, love, happiness” pacifista békegalambjaiból a legvadabb militarista háborús héják lettek.

Mindeközben a konzervatív oldal lett a józan ész, az átlagos, nyugodt, folyamatos érzékenyítő forradalmaktól mentes életet élni kívánók, a szólásszabadság és a béke képviselője. 

Jól példázza mindezt a legutóbbi magyarországi választási kampány tükröződése a médiában. Míg a jobboldali sajtó a valóságra reagált, illetve azt igyekezett bemutatni, addig a baloldalon a politikai napirend-alakítást átvevő liberális sajtó a vágyvezéreltségében önmagát zárta be a visszhangkamrába, nemcsak elfeledve, de le is tagadva a valós tényeket. 

Megítélésüket súlyosbítja, hogy miután április 3-án nyilvánvalóvá vált e „vágyvezérelt narratíva” és a valóság közötti mély szakadék, addigi protezsáltjaikat taszították bele két kézzel a mélybe, tanúbizonyságot téve a szolidaritás és a lojalitás teljes hiányáról.
De visszatérve az előzőekre: 

a nemzetközi fősodor és hazai komprádorai a magyar jobboldalra még azért is mérgesek, mert az ráadásul sikeres is. Legyünk őszinték: az egész hazai jobboldali történet jelenleg arról szól, hogy lehet-e a liberális fősodorral szemben életképes és vonzó alternatívát nyújtani (ideértve a médiát is) – és úgy tűnik, hogy lehet. 

Természetesen a jobboldali siker kapcsán ne vitassuk el a baloldal „érdemeit” se. Ahogy azt nemrégiben egy izraeli tárgyalópartnerem Magyarország kapcsán megjegyezte: „Elnézve az egyharmadot, nem csodálkozom a kétharmadon.”

Ennek a történetnek azonban nincs vége, hiszen a vereség sohasem végzetes, a győzelem sohasem végleges. A „történelem végének” van vége: a történelem folytatódik, így a liberális hegemóniára irányuló törekvések civilizációnkban erősek, ezért tovább kell építkeznünk. 

Nyilvánvalóvá és világossá kell tennünk azt a tényt, hogy a jóemberkedő jelszavakat a magát szabadelvűnek hirdető oldal csak politikai eszköznek tekinti az aktuális társadalmi-történelmi környezetben. 

Rá kell tudnunk mutatni, hogy a posztmodern liberalizmus valójában egy totalitárius ideológia, mert van egy képe arról, hogyan is kellene működnie a világnak, és ha erre valaki nemet mond, azt meg akarja semmisíteni. Ez egy kulturális imperializmus, mely a progresszívek értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra.

Tudatosítanunk kell magunkban, hogy jó célokért, Istenért, hazáért, családért küzdünk: sőt a mi céljaink a jó célok, a mi politikusaink a jó politikusok, a mi elemzőink a jó elemzők és a mi újságíróink a jó újságírók. 

Megfordítva Nixon mondását: a jobboldali sajtó a barátunk. Mindig a saját játékszabályaink szerint játsszunk, ne tegyünk szívességet a baloldalnak!

Hogy még egy amerikai elnök, Ronald Reagan mondását kiterjesztőleg idézzem: Soha se mondj rosszat jobboldali felebarátodról! Hiszen együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!


(Az írás a 2022. november 12-én, a II. Kárpát-­medencei magyar médiatalálkozón elmondott beszéd szerkesztett változata)
A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Borítókép: Szánthó Miklós (Fotó: Bocskay Zsolt)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.