Pár évvel ezelőtt hozzáférhetővé vált egy beszélgetés leirata Richard Nixon és külügyminisztere, Henry Kissinger között, melyben az egykori amerikai elnök úgy fogalmazott: „A sajtó az ellenség, a média az ellenség, az újságírók az ellenség. Írd fel ezt egy falitáblára százszor, és sose feledd el!”
A republikánus politikus természetesen korának liberális sajtóját ekézte – tehát nem példa nélküli természetesen médiaharcról beszélni. És a történelemnek e tekintetben sem lett vége.
Ma is háborús időket élünk: háború dúl a szomszédunkban, kíméletlen ellentétek szegélyezik a geopolitikai mezőt, harc folyik az energiáért, az erőforrásokért, és harc zajlik a média területén is.
Nyugaton a geopolitikában és a nyilvánosság tereiben – ideértve a legszélesebb értelemben vett populáris kultúrát is – egy magát idealistának hirdető progresszív megközelítés áll szemben a valóságot előtérbe helyező józan ésszel.
Ez az ellentétpár ragadja meg talán legjobban azt, amit egyébként bal- és jobboldal, liberalizmus és konzervativizmus vagy globalista–lokalista ellentétpárként szoktak leírni.
És úgy áll a dolog a civilizációnkban, hogy a progresszív megközelítés van messze túlsúlyban, de e túlsúly legfőképpen három cselnek „köszönhető”: a semlegességi, a fake news és a vádaskodás cselének.
A „semlegességi csel” lényege, hogy elhitették: a társadalmi és a közéletre vonatkozó megközelítések akkor „kiegyensúlyozottak”, „függetlenek” és „objektívek”, ha azok osztják az aktuális liberális fősodor véleményét.
Ezzel a megbízhatóság látszatát keltik a választók, a hírfogyasztók szemében azok, akiket valójában egy nagyon is beazonosítható politikai érdek motivál.
A „fake news csel” lényege, hogy mindenkit, aki nem eléggé „semleges”, fakenews-gyártással, hírhamisítással, propaganda-újságírással vádolnak. Sőt ma már e tekintetben sokkal súlyosabb a helyzet, ugyanis egyes „értelmiségiek”, „jogvédők” azt állítják, hogy itt nem is az objektív újságírók és az objektív sajtó áll szemben a propagandasajtóval és a propaganda-újságírással,
hanem kizárólag az egyik oldalnak jár az „újságíró vagy sajtó” kitétel, míg mindenki más szimplán „propagandista”.
Ennek nagyon súlyos következményei lehetnek a demokratikus nyilvánosságot és a sajtószabadságot illetően, hiszen ebből az „érvelésből” az következik, hogy aki nem minősül újságírónak vagy sajtónak, azt értelemszerűen nem illetik meg a sajtó szabad működésére vonatkozó egyes jogok.
Harmadsorban pedig ott van a „vádaskodás csele”, amely lényegében az előbbieken is túlmenően arra irányul, hogy mindenkit, aki nem fogadja el a fősodratú narratívát, és nem cselekszik aktívan annak sikere érdekében, antidemokratikus tendenciákkal (például a jogállamiság megsértésével) vádolnak.
Ekképpen pedig persze azt is állítják, hogy igazából csak a liberális demokraták a demokraták, minden más demokratikus alternatíva viszont nem minősül demokratikusnak.
De érzékelhető, hogy Magyarország mára a fentiekben is lokális kivétel lett a globális trendek alól. Pedig „a kezdetekben” nem így indult mindez.
A rendszerváltoztatás során a kommunisták a diktatúra alatt felhalmozott politikai tőkéjüket átkonvertálták szimbolikus, kapcsolati, gazdasági és médiatőkévé. Mindennek „köszönhetően” egészen a 2000-es évek közepéig uralták a társadalmi alrendszereket (egyetemi-akadémiai szféra, sajtó, államigazgatás, kultúra stb.), és már-már abszolutisztikus monopóliummal rendelkeztek a közéleti-politikai napirendalkotás felett.
Ebben indult meg változás a 2000-es évek közepétől, amikor is – a Fidesz még ellenzékben volt! – jobboldali-konzervatív vállalkozók médiát „gründoltak”, és e folyamat 2010 után tagadhatatlanul felerősödött.
