Mindezzel együtt ha ma tartanák az egyébként csak 2025-ben esedékes Bundestag-választásokat, a CDU/CSU-pártszövetség 29 százalékkal végezne az élen, a jelenlegi koalíció pedig 45 százalékos támogatottsággal kisebbségbe kerülne (SPD és Zöldek 19-19, FDP hét százalék.) Figyelemre méltó, beszédes adat, hogy minden tíz németből csaknem hat nem talál magának politikai „otthont” a jelenlegi pártkínálatból, kétharmaduk szerint pedig nem jó irányba mennek a dolgok. Érdekes kísérletnek számít ebből a szempontból a Bündnis Deutsch­land, azaz Szövetség Németország elnevezésű új párt megalapítása; a konzervatív erő a ­2023-as brémai választásokon akarja megméretni magát. Egyébként is a német nagypolitika lakmusztesztjei lesznek a tartományi megméretések: Bréma mellett jövőre Hessenben, Bajorországban és Berlinben voksolnak majd a polgárok; a fővárosban meg kell ismételni a 2021-es elhibázott szavazást.

Scholz tehát ma egy éve tart össze egy kényszerkoalíciót, amely az NSZK történetében most először hangolja össze három Bundestag-frakció igényeit. Német kancellároknak korábban csak két képviselőcsoport igényeivel kellett bajlódniuk (a CDU/CSU hagyományosan egyet alkot). Régen, amikor az SPD mellett a CDU/CSU uralta a német politikát, a liberális FDP-nek nem a statiszta-, hanem a királycsináló szerep jutott: így buktatta meg Hans-Dietrich Genscher, a később a közép-európai rendszerváltozásokban is jelentős szerepet játszó politikus pártja a szociáldemokrata Helmut Schmidtet, és emelte a kancellári székbe a későbbi országegyesítő Helmut Kohlt (CDU). Ennek az időszaknak mára bőven vége, a legnagyobb német pártok is 20-30 százalékos támogatottságon kínlódnak, a jelen és a jövő is a Benelux országokra jellemző többpárti koalíció irányába mutat. A tizenkét százalékon álló bevándorlásellenes, radikális jobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) rendszeren kívüli páriának számít, egyik párt sem hajlandó összefogni vele.

Scholz 64 éves, alig négy esztendővel fiatalabb korábbi főnökénél, Angela Merkelnél, aki tizenhat évet töltött a berlini kormányfői poszton, és nehéz kilépni az árnyékából. Alkatából adódik, hogy ezt nem is ambicionálja: Scholz sokkal inkább lett a német politika Geschäftsführere, ügyvezetője, mint bármi más. Merkel egy lapinterjúban beszélt nemrég arról, hogyan illant el a hatalma azt követően, hogy bejelentette visszavonulását. Scholz kancellársága csak elodázza a nemzedékváltást, a megújulást. A politikai tartalom nélkül maradt botcsinálta győztes, az SPD helyett a mai ideológiát uraló, genderesítő, mindent ökosító Zöldek vezetői, Habeck és Baerbock állnak ugrásra készen. Alig várják a kormányfői széket. Fő ellenfelük Merz, akitől a CDU konzervatív szárnya azt várja: tegye újra keresztény-jobbközép erővé Adenauer, Kohl és Merkel pártját.

Scholz kancellárságát – ahogy Európa életét is – alapvetően változtatta meg a lassan tíz hónapja tartó ukrajnai háború. Paradox módon egyelőre nem feltétlenül a hátrányára, noha a kormány hitelből fedezett, kétszázmilliárd ­eurós rezsicsökkentéssel próbálja menteni a bőrét a vacogósnak ígérkező tél előtt. A Zöldek klímavédelmi őrületbe átcsapott energiapolitikája megropogtatta a koalíciót – taszító neve ellenére a szabad demokrata FDP a józan észt képviseli a pártok édeshármasában –, a háború inkább dacszövetségbe kovácsolta a feleket. A berlini kormányváltásnak nincs még itt az ideje. A jobboldali fordulatra számítóknak legalább a háború végéig vagy a 2025-ös választásokig várniuk kell. Jelzéseket a jövő évi tartományi megméretések és a 2024-es európai parlamenti voksolás adhat az esélyekről.

Borítókép: Olaf Scholz (Fotó: MTI/EPA/Getty Images pool/Sean Gallup)