Sokan fejezték ki a közösségimédia-felületeken kaján örömüket a német labdarúgó-válogatott katari (le)szereplése után: a teljesítmény szerénynek bizonyult, a túltolt polkorrekt domborítás a szivárványos propagandával pedig hangsúlyosnak. Persze a kettő logikailag nem kapcsolódik egymáshoz: az előbbi futballszakmai kérdés, a másik – ahogy a magyar éppen a németből tükörfordítja – korszellem. De utóbbi sokat elmond a mai Németország állapotáról, a baloldali-liberális ideológia képzeletbeli oltárán tett látványos áldozatbemutatásokról – ez a kép őket jobban bosszantja, mint amennyire szentségtörő –, amelyek persze Európának sem válnak hasznára.
A homoszexuálisok jogaiért való, Katarban is látványos kiállás például összefügg azzal: ahhoz képest, hogy a Német Szövetségi Köztársaságnak lételeme a hitleri múlt megtagadása, az 1990-es újraegyesítés előtti mindkét Németország megkésve, a kádári Magyarországhoz képest is évtizeddel lemaradva számolta fel a homoszexualitás büntethetőségét. Hazánkhoz képest ma népességarányosan is sokkal több ember, idősek százezrei élnek Németországban úgy, hogy életüket megnyomorította a hatósági üldözés, mert a saját nemükhöz vonzódtak. Ezt kompenzálja ma a német fősodor.
Olaf Scholz – Angela Merkel korábbi hamuszürke helyettese – ma fújhatja el az első gyertyát. Nem éppen az adventi áhítat vezérli: ő az a kancellár, aki esküje szövegéből elhagyta az „Isten engem úgy segéljen!” fordulatot. Kormányfőségének első évfordulóját ünnepelheti ma, noha ezt nem annyira pártja, a szociáldemokrata SPD 2021-es választási bravúrjának köszönheti, hanem annak, hogy Armin Laschet személyében a keresztény uniópártok, a CDU/CSU nem indítottak rátermett kancellárjelöltet. Ezt a tavalyi meccset nem a baloldal nyerte meg, hanem a jobbközép veszítette el.
Scholz nem karizmatikus vezető, fel sem tűnne, ha mellénk ülne le a metrón. Hamburgi főpolgármesteri éveire a korrupció árnyéka vetül, de ezt a szőnyeg alá söprik. Fő feladata a hárompárti (SPD, Zöldek, szabad demokrata FDP) koalíció egyben tartása. A háborús kihívásokkal terhelten gyakorlatilag egy permanens üzemmódba helyezett válságmenedzser. A friss felmérések szerint Scholzot a németek 20-24 százaléka tenné meg újra kancellárnak, ha lehetőségük lenne a közvetlen kormányfőválasztásra, mégpedig attól függően, hogy a legnagyobb ellenzéki erő, a CDU/CSU-pártszövetség vezetője, Friedrich Merz mellett a Zöldek mely vezetője, Robert Habeck alkancellár vagy Annalena Baerbock külügyminiszter lenne-e a kihívója. Mindenesetre Scholz áll az első helyen akkor is, ha a németek ötödének-negyedének a támogatását élvezi csak – ez sokat elárul az ország politikai berendezkedéséről. A német politika ugyanis – ellentétben például a magyarral vagy a brittel – széles körű konszenzusra törekszik, a német társas-társasági-társadalmi közeledésnek alapgesztusa a kézfogás, aminek megtagadása súlyos sértésnek számít.
Mindezzel együtt ha ma tartanák az egyébként csak 2025-ben esedékes Bundestag-választásokat, a CDU/CSU-pártszövetség 29 százalékkal végezne az élen, a jelenlegi koalíció pedig 45 százalékos támogatottsággal kisebbségbe kerülne (SPD és Zöldek 19-19, FDP hét százalék.) Figyelemre méltó, beszédes adat, hogy minden tíz németből csaknem hat nem talál magának politikai „otthont” a jelenlegi pártkínálatból, kétharmaduk szerint pedig nem jó irányba mennek a dolgok. Érdekes kísérletnek számít ebből a szempontból a Bündnis Deutschland, azaz Szövetség Németország elnevezésű új párt megalapítása; a konzervatív erő a 2023-as brémai választásokon akarja megméretni magát. Egyébként is a német nagypolitika lakmusztesztjei lesznek a tartományi megméretések: Bréma mellett jövőre Hessenben, Bajorországban és Berlinben voksolnak majd a polgárok; a fővárosban meg kell ismételni a 2021-es elhibázott szavazást.
Scholz tehát ma egy éve tart össze egy kényszerkoalíciót, amely az NSZK történetében most először hangolja össze három Bundestag-frakció igényeit. Német kancellároknak korábban csak két képviselőcsoport igényeivel kellett bajlódniuk (a CDU/CSU hagyományosan egyet alkot). Régen, amikor az SPD mellett a CDU/CSU uralta a német politikát, a liberális FDP-nek nem a statiszta-, hanem a királycsináló szerep jutott: így buktatta meg Hans-Dietrich Genscher, a később a közép-európai rendszerváltozásokban is jelentős szerepet játszó politikus pártja a szociáldemokrata Helmut Schmidtet, és emelte a kancellári székbe a későbbi országegyesítő Helmut Kohlt (CDU). Ennek az időszaknak mára bőven vége, a legnagyobb német pártok is 20-30 százalékos támogatottságon kínlódnak, a jelen és a jövő is a Benelux országokra jellemző többpárti koalíció irányába mutat. A tizenkét százalékon álló bevándorlásellenes, radikális jobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) rendszeren kívüli páriának számít, egyik párt sem hajlandó összefogni vele.
Scholz 64 éves, alig négy esztendővel fiatalabb korábbi főnökénél, Angela Merkelnél, aki tizenhat évet töltött a berlini kormányfői poszton, és nehéz kilépni az árnyékából. Alkatából adódik, hogy ezt nem is ambicionálja: Scholz sokkal inkább lett a német politika Geschäftsführere, ügyvezetője, mint bármi más. Merkel egy lapinterjúban beszélt nemrég arról, hogyan illant el a hatalma azt követően, hogy bejelentette visszavonulását. Scholz kancellársága csak elodázza a nemzedékváltást, a megújulást. A politikai tartalom nélkül maradt botcsinálta győztes, az SPD helyett a mai ideológiát uraló, genderesítő, mindent ökosító Zöldek vezetői, Habeck és Baerbock állnak ugrásra készen. Alig várják a kormányfői széket. Fő ellenfelük Merz, akitől a CDU konzervatív szárnya azt várja: tegye újra keresztény-jobbközép erővé Adenauer, Kohl és Merkel pártját.
Scholz kancellárságát – ahogy Európa életét is – alapvetően változtatta meg a lassan tíz hónapja tartó ukrajnai háború. Paradox módon egyelőre nem feltétlenül a hátrányára, noha a kormány hitelből fedezett, kétszázmilliárd eurós rezsicsökkentéssel próbálja menteni a bőrét a vacogósnak ígérkező tél előtt. A Zöldek klímavédelmi őrületbe átcsapott energiapolitikája megropogtatta a koalíciót – taszító neve ellenére a szabad demokrata FDP a józan észt képviseli a pártok édeshármasában –, a háború inkább dacszövetségbe kovácsolta a feleket. A berlini kormányváltásnak nincs még itt az ideje. A jobboldali fordulatra számítóknak legalább a háború végéig vagy a 2025-ös választásokig várniuk kell. Jelzéseket a jövő évi tartományi megméretések és a 2024-es európai parlamenti voksolás adhat az esélyekről.
Borítókép: Olaf Scholz (Fotó: MTI/EPA/Getty Images pool/Sean Gallup)
