Szerintem most már nagykövet úr is kezdi kapiskálni, de azért merüljünk el kissé a részletekben. A baj akkor kezdődött, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a perzsáknak eszük ágában sincs megtámadni a görögöket, ám Athén még mindig kitartóan védte őket, ráadásul akkora terhet rakott a szövetség többi tagjának a vállára, ami már nagyobb volt, mintha behódoltak volna a perzsáknak.

De ezt még talán elviselték volna a városállamok, ám Athén – ismétlem – egyre akkurátusabban és egyre agresszívebben mondta meg nekik, mit szabad és mit nem szabad tenniük, mit kell gondolniuk, hogyan kell élniük. Spárta nem is tűrte ezt a végtelenségig, s az általa életre hívott Peloponnészoszi Szövetség aztán háborúba is keveredett a Déloszi Szövetséggel. Itt jegyezzük meg, hogy az Európai Unió lehetne (lehetett volna) a Peloponnészoszi Szövetség önökkel szemben, nagykövet úr, de nem lett az, mert Európa nyugati felén nemhogy egy spártai, de egy aiginiai sem akad manapság.

A legutolsó lázadás önök ellen itt az unióban az Igazából szerelem című filmben történt, amikor a brit miniszterelnököt játszó Hugh Grant azt merészeli mondani az amerikai elnököt (Busht) játszó színésznek egy sajtótájékoztatón: „Újságíró: Eredményes volt a találkozás, elnök úr?
USA elnöke: Fölöttébb kielégítő volt, köszönöm. Amiért jöttünk, megkaptuk, és a kapcsolatunk nagyon különleges.
Újságíró: Miniszterelnök úr?
Brit miniszterelnök: Jó ez a szó, hogy kapcsolat. Mindenféle bűnt elfed. Szerintem ez most egy rossz kapcsolat. Arról szól, hogy az elnök úr elveszi mindazt, amit akar, és figyelmen kívül hagyja mindazt, ami igazán fontos… nekünk.
Talán kis ország vagyunk, de egyben nagy is. Itt van otthon Shakespeare, a Beatles, Sean Connery, Harry Potter. David Beckham jobb lába… és a bal lába is, ha már itt tartunk. Egy basáskodó barát nem barátunk többé. Mivel a basa csak az erőből ért, kész vagyok rá, hogy erősebb legyek, és az elnök úr is készülhet rá.”

Hát ez volt Európa utolsó lázadása önök ellen, nagykövet úr, azóta néma csend. Pedig milyen aktuálisak a filmből vett mondatok, nem igaz, nagykövet úr? Bár az is igaz, hogy Shakespeare azóta be van tiltva számos brit iskolában és egyetemi kurzuson, ami sok mindent megmagyaráz, arról nem is beszélve, hogy a britek ki is léptek az EU-ból, s azóta teljesen maguktól, önszántukból ilyen hülyék. Csend van tehát. Hogy idézzek önnek egy magyar költőt, Vörösmarty Mihályt (sokak szerint ez a legszebb magyar verssor, amit valaha leírtak): „Most tél van és csend és hó és halál.”

Mintha Athén teljes diadalt aratott volna.

De nem aratott, nagykövet úr, ezért ne bízza el magát. Igaz, most ott tartunk, ahol a Déloszi Szövetség tartott, amikor Antiszthenész megírta ezen állatmeséjét: „A nyulak egyszer a népgyűlésben egyenlőséget követeltek minden állat számára. A nyulak megbízott szónokának szavai után felállt az oroszlán, és így válaszolt: A nyulak szavaiból hiányoznak az oroszlánok karmai és fogai!” Ez igaz, s ezt bizony ismerjük, ahogy a Déloszi Szövetség tagjai is ismerték, hiszen papíron ott is mindenkinek egy szavazata volt, és mindenki szavazata ugyanannyit ért.

Csak hát azok a karmok és fogak, ugye, nagykövet úr? Úgy vagyok vele, hogy amikor hallgatom az ön megszólalásait, Periklész, a nagy demokrata szavai jutnak eszembe (idézi Thuküdidész a Peloponnészoszi háborúk című művének második könyvében): „Nem szabad azt hinnetek, hogy csupán egyetlen dologért folyik a harc, a szabadságért a szolgaság helyett; a hatalom elvesztéséről van szó, arról a veszélyről, amely azok részéről fenyeget, akik uralmatokban meggyűlöltek. Ezt pedig már nem lehet feladni, még ha valaki a jelen körülmények között megszeppenve a passzivitással akarná is a derék embert játszani.

Mert zsarnokuralom ez már a kezetekben, amit megragadni talán jogtalanságnak tűnik, de elbocsátani halálos veszedelem.” Így beszélnek önök velünk, nagykövet úr. Kioktatóan, fenyegetően, a gyarmattartók testtartásával, megkövetelve, hogy azt tegyük és úgy éljünk, ahogy azt önök meghatározzák. S ebbéli törekvéseikben és szándékaikban remek szövetségesük az Európai Unió, amely ahelyett, hogy Spárta lenne, gyáván, sunyin és önfeladó módon szekundál az önök „demokráciazsarnokságához”.

Mondok egy friss példát, benne van minden.

A lengyelországi Swidnik városa még 2019-ben deklarálta, hogy nem hajlandó eltűrni semmiféle LMBTQ-propagandát, küzdeni fognak ellene, mert mindaz, ami e téren folyik, teljesen ellentétes saját meggyőződésükkel. Aztán eltelt három év, és Swidnik városa új rendeletet alkotott, amelyben kijelentik, hogy mostantól egyenesen rajonganak az LMBTQ-propagandáért, és mindent megtesznek a szexuális kisebbségekkel szembeni diszkrimináció ellen. Mindez miért?

Ön szerint Swidnik lakói tényleg beleszerettek az LMBTQ-propagandába? Nem szerettek bele. Pénzért teszik, mert megzsarolták őket. Ön szerint ez segíti a szövetséget, és megszeretteti Swidnikkel „Athént”? Nyilván nem – de ez kit érdekel, igaz, nagykövet úr? Pont ott tartunk, mint a Déloszi Szövetség idején, amikor például Athén egy olyan alkotmányt kényszerített Erüthrai városállamra, amely teljes részletességgel kidolgozva hódoltatta be őket Athén akaratának, és arra kötelezte Erüthrai tisztségviselőit, hogy tegyenek hűségesküt Athénnak.

Mi ebben élünk, nagykövet úr. Önök és EU-s szövetségeseik legszívesebben új alkotmányt íratnának velünk (önmaguknak), a lehető legrészletesebben elő akarják írni, mit gondoljunk, miképpen éljünk, mit gondoljunk hitről, családról, nemzetről, vallásról, egyházról, férfiakról és nőkről, szövetségesekről, barátokról és ellenségekről, hogyan szervezzük egyetemeinket, mit oktassunk és mit ne, milyen legyen az államrendünk, a piacunk, az energiapolitikánk, az iparunk, kivel kereskedjünk és kivel ne, és leginkább soha ne merészeljünk a saját érdekeink szerint eljárni. S mindezért pénzzel zsarolnak bennünket. Ismeri a Toldit, nagykövet úr? Nyilván nem. Sebaj, idézek belőle önnek egy jelenetet, azt, amikor Miklós testvére, György hazalátogat a szülői házba a királyi udvarból, ahol „csak a tányért váltja”, és hamar összetűzésbe kerül öccsével. Figyeljen csak, nagykövet úr:

„Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek, / Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek; / Száz mérföld a világ, erre is, arra is: / Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is. / De ami az enyém, azt elviszem innet: / Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet; / Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert: / Azontúl – az Isten áldjon minden embert.
»Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!« / György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan. / Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje, / Bosszuállás lelke költözik beléje; / Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja, / Ütni készül ökle csontos buzogánya; / György ijedve hátrál, odavan egészen: / E csapás utolsó szélütése lészen;”

Valamiért ez is mindig eszembe jut, nagykövet úr, amikor önöket hallgatom. A juss. A jussunk. Amit önök egyfelől könyöradománynak hisznek, másfelől azt hiszik, arculcsapással is pótolhatják. S ha vissza akarnánk ütni, mindjárt diktatúrát kiáltoznak a periklészi „demokráciazsarnokság” nevében.

Nincsen ez így jól. Tudja, ebben az országban felnőtt emberek élnek, s többségünkben Toldi Miklósok vagyunk. Nekünk a Toldi Györgyök, az athéniak, a periklészi demokráciazsarnokság (vagyis önök), az akarattalan, gyenge, önfeladó s önfeladásában vagdalkozó, pukkancs és végtelenül ostoba EU nem vonzó perspektíva. Itt lebeg szemünk előtt Thuküdidész beszámolója, mely szerint Periklész Khalkiszból „csak” az arisztokráciát űzte el, de Hesztiaianak már az egész lakosságát, s helyükre athéniakat telepített. Így lett Athén előbb „csak” hegemón a Déloszi Szövetségben, utóbb pedig már az egész szövetséget athéni birodalommá változtatta. Az egyenlőség elvét felváltotta a karmok és fogak „demokráciája” és egyenlősége.

(Folytatjuk)

Borítókép: David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok új budapesti nagykövete (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)