A Nagy Testvér ideológiai kontrollja ma már odáig terjed több nyugati tagállamban, hogy aki nem neveli gyermekét a woke-idio­tizmus tanai szerint, azt kockáztatja, hogy elveszik tőle az életének értelmet adó utódokat. Odáig még a Ceausescu-rendszer sem merészkedett, hogy az ellenzékiek gyermekeit rendszerszerűen erőszakkal kiszakítsák családi környezetükből és állami gondozásba vegyék. A gyakorló szülők könnyen átérezhetik, hogy az állami terrornak ez a legrettenetesebb, legelviselhetetlenebb és leginkább vérlázító megnyilvánulási formája.

Amikor Ronald Reagan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót, úgy éreztük, helyettünk is kimondja az igazságot. Most azt kell látnunk, hogy az Egyesült Államok és szövetségese, az Európai Unió épp annyira gonosz, képmutató, farizeus és zsarnoki birodalmat épít, mint a szovjet elvtársak egykor. Bár az alkalmazott eszközök egyelőre finomabbak, a meghirdetett tanok és a valóság között sokkal nagyobb a szakadék a liberálisnak mondott demokrácia esetében, mint a kommunizmuséban. Akkor a történelem vaskényszere utalt minket a szovjet érdekszférába, az unióhoz viszont szabad akaratunkból csatlakoztunk. Már akkor lehetett látni, hogy gyarmatnak kellünk, de mind a politikai elitnek, mind a szavazók többségének úgy tűnt, hogy mérlegre téve a kívül maradás és a csatlakozás melletti érveket, utóbbiak súlyosabban esnek a latba.

Időközben az unió nagyot változott.

Az LMBTQ-lobbi csak bontogatta szárnyait, s messze volt még a jogállam fogalmának összemosása a devianciakultusz alkotmányszintű legalizálásával, az abnormalitás normalitásként tételezésével, nem volt még rendszeres a legalapvetőbb működési szabályok lábbal tiprása, s elképzelhetetlennek tűnt az az abszurd, megalázó és teljes mértékben jogtalan huzavona, amit az uniós intézmények művelnek a Magyarországnak és Lengyelországnak járó források kapcsán.

Morálisan egyébként igencsak nehéz bármiféle különbséget kimutatni aközött, hogy valaki Katart dicséri pénzért vagy Soros Györgytől kapja a célirányos motivációs apanázst a globális háttérhatalom törekvéseinek támogatására. Politikai szempontból már láthatunk egy lényegi különbséget: utóbbi sokkal károsabb az unióra és Európa jövőjére nézve.

A jogalkalmazás sajnos a szakmai szempontból már teljes mértékben lejáratódott, ítéleteit a fősodratú globalista média és politika elvárásaihoz igazító, „érzékenyített” szubkultúra kezében van tagállami és közösségi szinten egyaránt, így aligha várható, hogy a Soros-bérencek Eva Kaili sorsára jussanak.

A magyarországi ellenzék az unió nótáját fújja, amiben semmi meglepő nincs. A komprádor elit tevékenységének lényege, hogy nem a saját közösségének érdekeit képviseli a gyarmattartókkal szemben, hanem utóbbiak akaratát oktrojálja sajátjaira a végrehajtás szerves részeként. A két ellenzéki vezető, Gyurcsány Ferenc és Donáth Anna évértékelői hangnemben, stílusban, intellektuális tartalomban és a követendő straté­giát illetően igencsak különböztek egymástól, de összekapcsolta őket az európaiságnak, a Nyugathoz való tartozásnak a totális félreértelmezése és az Orbán-kormány rituális rágalmazása.

 A globalista világterror, s benne Brüsszel a történelem legperverzebb, leghatékonyabb, legképmutatóbb és legembertelenebb zsarnokságát építi már hosszú ideje, az utóbbi években elképesztő nyíltsággal gyorsítva a tempón. A Great Reset nem egy öregember lázálma, hanem alig rejtett erők egyre nyíltabb törekvése az Orwell által leírt neokommunista rendszer megteremtésére. Egy megvalósulófélben levő horrorterv.

A felvilágosodást sok tekintetben elsötétülésnek tartó, szerves társadalomban, szakralitásban hívő szuverenista konzervatívok politikája az, ami hordozza a szabadelvűség tényleges értéktartalmát, s épp ezeket védi a magukat liberálisnak mondó woke-szekta gondolatrendőrségével szemben.

Az ellenzék tulajdonképpeni vezére, Gyurcsány Ferenc évértékelőjében a magyar szuverenitás sérelmét véli felfedezni abban, ahogy a magyar miniszterelnök az orosz–ukrán háborúhoz viszonyul. Ez nemcsak rágalom, de szinte hihetetlen arcátlanság is. A DK elnöke képes ezt a szót szájára venni, miközben pártja évek óta hirdeti az Európai Egyesült Államok programját, mely éppenséggel a megmaradt magyar szuverenitást számolná fel egyszer s mindenkorra. Nem mellesleg Magyarországot is, mint magyar országot, hiszen a Brüsszelből irányított birodalom részeként igen hamar megszűnne hazánk magyar jellege, néhány évtized alatt nagyvárosainkban kialakulnának a no-go zónák, a muszlim migránsok tömegei a ­saría bevezetését követelnék, a nők félnének egyedül kimenni az utcára, egy emberöltőn belül nálunk is lángolnának a templomok, s a müezzin hívná imára az igazhitű új honfoglalókat.

Az vélhetően elkerülte a figyelmét, hogy Magyarország 1956-ban a függetlenségért küzdött, Ukrajna elnöke viszont azért, hogy hazája a CIA által szervezett majdani puccs után berendezkedő „pusztító világerő” irányítása alatt maradhasson. Micsoda különbség!

A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség rendszeresen azzal riogat, hogy Orbán Viktor kivezeti Magyarországot az Euró­pai Unióból. Figyelve az eseményeket, csak annyit mondhatunk józan ésszel és magyar szívvel, lehet, hogy közeleg a pillanat, amikor a gonosz birodalmának európai szekciójából való kilépés mellett több érv fog szólni, mint a maradás mellett.

Borítókép: a luxemburgi EU-bíróság (Fotó: John Thys)