Sir Angus Stewart Deaton brit–amerikai közgazdász 2015-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-emlékdíjat a fogyasztás, a szegénység és a jólét terén végzett kutatómunkájáért. A méltatásban azt mondták róla, hogy kutatóként a világban létező szegénység foglalkoztatja, az, hogy hogyan viselkednek az emberek, s miként tehetnek szert egy valóban helyes és jó életre. Azóta is e témákkal foglalkozik, kiemelten az egyenlőtlenségek, az egészségügy és a gazdasági fejlődés problémakörével. Felesége a kiemelkedő tudós, Anne Case az Amerikai Tudományos Akadémia tagja, Deatonnak egyenrangú alkotótársa. 2017-ben publikálták közösen az Emelkedő halandóság a fehér – nem hispán – amerikaiak között a XXI. században című tanulmányukat, amelyben rámutattak, hogy a kétségbeesett fehér középosztálybeli emberek a drogokba, alkoholba menekülnek, s igen magas közöttük a májbetegek aránya és az öngyilkosság.
Az elmúlt év végén Deaton igen kritikus írást publikált arról, hogy mi a közgazdaságtan és a közgazdászok szerepe a modern gazdaságban és társadalomban (Is Economic Failure an Economics Failure?, 2022. december 12., Project Syndicate.) Arra mutatott rá, hogy a közgazdász szakma nemcsak hogy nem tudta a válságokat előre jelezni, de még súlyosbították is képviselői a folyamatokat. A sajtó dicsőítette a pénzügyi vezetőket (Robert Rubint, Larry Summerst és Alan Greenspant) mint a világot megváltó triumvirátust, holott nagy baj okozói voltak. Azt hitte a világ, hogy kezükben vannak a szükséges eszközök a gazdasági válság megakadályozására, pedig ezek a személyek inkább csak abban jeleskedtek, hogy a pénzügyi innovációk előtt levő akadályokat elhárítva fellazítsák a szabályozást. Volt tehát egyes fontos pozíciót betöltő személyeknek jelentős befolyása, de inkább a rossz, mint a helyes irányban. Ritkán hallgatnak a kormányok a közgazdászokra, leginkább olyankor, ha az elit érdekeit támasztják alá. Joe Bidenre egyáltalán nem jellemző, hogy közgazdászoktól tanácsokat igényelne. De egyébként is ritkaság, hogy tudós szakemberek kerüljenek politikai döntési szerepkörbe. A közgazdászoké csak „egy hang a sok közül” a politikai döntéshozatalban, és nem is a legfontosabb.
Mintha ellentmondana ez John Maynard Keynes szavainak, hogy „mindnyájan egy halott közgazdász rabszolgái vagyunk”. Valójában azonban nincs itt ellentmondás, hiszen Amerikában a diákok valóban minden felsőoktatási képzésben (a college-ban) legalább negyven százalék arányban gazdasági kurzusokat hallgatnak, amelyek szinte kivétel nélkül a szabad piac tankönyvszerű reklámját tanítják. Az, hogy pénzügyi tudatosságuk nő, nem baj, sőt jó. De sajnos a főáram mindenütt a szabadpiac leegyszerűsített, valóságidegen tanait oktatja. A kormányzatoknál pedig a jobboldal a piac tévedhetetlenségében bízik, a baloldal meg a kormányzatéban. És mindkettő téves! Az amerikai kormány – így fogalmaz Deaton – egyáltalán nem a gazdasági megfontolások alapján működik. A maximum az, ha sikerül valami nagyon rossz irányú döntést megakadályozni az apparátus közgazdászainak, s ha a kongresszus pénzügyi bizottságának módja van némi realizmust vinni a politikába.
Annak azonban kétségkívül szerepe van, hogy milyen elvek válnak uralkodó eszmévé a társadalomban. Keynes azt emelte ki, hogy nem szabad a közgazdaságtant csak a szűkös erőforrások észszerű elosztására korlátozni, hanem meg kell teremteni a harmóniát a hatékonyság, a társadalmi igazságosság és az egyéni szabadság között. Az amerikai gyakorlat az utóbbi kettőt elfelejteni látszik. Több szociológiát és filozófiát kell beépíteni gazdaságpolitikai gyakorlatunkba, fogalmaz Deaton. Mondhatjuk: a közjó érdekében.
Nekünk, magyaroknak nem kell Keynesig elmennünk. Kitűnő magyar közgazdászunk, Heller Farkas már korábban így fogalmazott Közgazdaságtan című alapművében: „A gazdaságpolitika minden területének a szociálpolitikát kell szolgálnia.” Vagyis csak az a jó gazdaságpolitika, amely a társadalom valamennyi tagjának a testi és lelki javait szolgálja, a jelen és a jövő nemzedékek számára egyaránt.
A szerző közgazdász, professor emerita
