Magyarországon 1997. november 16-án népszavazást tartottak hazánk NATO-tagságáról. A kérdés egészen pontosan így szólt: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?”
A több mint negyed századdal ezelőtti referendumon a részvétel nem érte el az ötven százalékot, igaz, az urnákhoz járulók több mint 85 százaléka az amerikai dominanciájú hidegháborús katonai tömb mellett tette le a voksát. Ám ez az összes szavazásra jogosult polgár mindössze 41 százaléka volt.
Az elsöprő lelkesedés hiányát előzetesen érzékelte az 1956-ban a magyar szabadságharc vérbe fojtásában pufajkás karhatalmistaként tevékenyen részt vevő Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-kormány is, ezért 1997. július 1-jén egy lex NATO-nak is nevezhető, az Országgyűlésben az akkori ellenzék, így a Fidesz által is elutasított alkotmánymódosítással eltörölte az ötvenszázalékos részvételhez kötött érvényességet.
Az új szabályozás szerint így a népszavazás akkor is érvényesnek tekintendő, ha – részvételtől függetlenül – az érvényesen szavazók több mint fele, de legalább az összes szavazásra jogosult választópolgár 25 százaléka azonos választ adott a feltett kérdésre.
Az akkori parlamenti pártok támogatták a csatlakozást, a Magyar Igazság és Élet Pártja a semlegesség mellett foglalt állást. Ma már világos, hogy Csurka István pártjának volt igaza. A NATO nem a biztonságunkat garantálja, hanem veszélyt jelent Magyarországra, de egész Európára nézve is.
Az 1949-ben létrehozott katonai szervezet eredetileg a Szovjetunió jelentette bolsevista veszedelmet volt hivatva elrettentéssel semlegesíteni, ám a vörös birodalom felbomlása után egyértelműen az Egyesült Államok, pontosabban az e név és zászló alatt üzemelő háttérhatalom globális gazdasági és politikai érdekeinek érvényesítése vált fő tevékenységévé. Ezt bizonyítja többek között az 1990 utáni, eufemisztikusan bővítésnek nevezett agresszív keleti terjeszkedés.
A James Baker akkori amerikai külügyminiszter és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1990. február 9-i moszkvai tárgyalásairól készült feljegyzésekben ugyanis szerepel, hogy Németország újraegyesítésének egyik feltételeként „a NATO hatásköre nem tolódik kelet felé”.
1990. november 21-én írta alá 34 ország, köztük az akkor még létező Szovjetunió, az Egyesült Államok, valamint Németország és Franciaország a hidegháborút lezárni hivatott Párizsi charta az új Európáért című biztonságpolitikai egyezményt. Ez nemzetközi biztonsági garanciaként és igazodási pontként legfőképpen az ENSZ-t, az akkor Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek nevezett intézményt és az Európa Tanácsot (ET) említi, az akkor még mai formájában nem létező Európai Unió egyetlen helyen szerepel a szövegben, a NATO pedig sehol.
A megállapodás ugyanis nem a hidegháborús ellenfelek valamelyikének győzelmét volt hivatva deklarálni, hanem a szembenállás lezárását hirdette ki, és az új logika jegyében partnerséget, kölcsönös bizalomépítő gesztusokra épülő együttműködést szorgalmazott.
Nos, mindebből semmi sem lett – az Egyesült Államok, ma már látható, szemfényvesztésnek tekintette a megállapodást és papírrongynak az egyezményt.
Pedig Oroszország, bár a washingtoni szószegés nyilvánvaló volt, sem a közép-európai országok NATO-csatlakozásakor, sem az Európai Unió bővítésekor nem kért jogi garanciákat, noha lett volna rá oka, hiszen Amerika már 1992-ben meghirdette az egypólusú világrend kialakítása iránti igényét.
Vagyis az Egyesült Államok folytatta a hidegháborút, hasznos hülyék tömegeit előállítva és arra kapható gazembereket fizetett ügynökévé téve felvonulási terepnek használva Európát Oroszország ellen. Kiegyezés és gyümölcsöző kapcsolatépítés helyett a NATO felfejlődött Oroszország közvetlen határaira, miközben a világ legkülönbözőbb pontjain országokat rohant le, százezrek halálát és borítékolhatóan évtizedekig tartó zűrzavart előidézve.
2001 szeptemberében a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni, máig homályos hátterű merényletek ürügyén az Egyesült Államok vezette NATO lerohanta Afganisztánt, hogy húsz évvel később, mintegy 110 ezer civil áldozat halálát követelő megszállás után, végül villámgyorsan kapituláljon az iszlamista tálibok előtt.
2003-ban, utólag beismerten, soha nem létezett tömegpusztító fegyverek hazug vádjára hivatkozva Irakot rohanta le a NATO-szoldateszka, ennek a hódító hadjáratnak a WHO 2008. januári jelentése szerint akár 220 ezernél is több civil áldozata lehetett. Nem érdektelen, hogy Afganisztánban hét, Irakban egy magyar honvéd halt hősi halált az idegen érdekekért folyó háborúkban.
