Másrészt nem kezelhetjük evidenciaként, hogy egy domináns, a legtöbb erőforrással, legnagyobb gazdasági és katonai erővel bíró szövetség tagjaként az illető szövetség az erőforrásait adott esetben a mi rendelkezésünkre bocsátja. Bár már az Árpád-házi királyok korában részesei voltunk a keresztény Európa elnevezésű domináns szövetségnek (például együtt jártunk keresztes hadjáratokra a Közel-Keletre), ez a szövetség a kisujját sem mozdította az érdekünkben a mongol invázió idején, az egymással vetélkedő német-római császártól és a pápától csak biztató szavakra tellett.

Aztán még alaposabban megtanulhattuk a leckét a török időkben, amikor ugyanez a keresztény Európa, vagyis a domináns Nyugat – beleértve az osztrák tartományokat és Spanyolországot uraló Habsburgok országait, a német-római tartományokat, Franciaországot és a pápaságot, amelyek papíron mind a muzulmán Oszmán Birodalom ellenségei voltak – 150 éven keresztül mindig éppen csak annyi erőforrást bocsátott a rendelkezésünkre, hogy a török birodalom katonai erejét lekössük, a törököket távol tartsuk Bécstől, a török birodalmat folyamatosan gyengítsük. Annyit azonban sohasem, hogy a törököket az ország területéről kiszoríthassuk.

A minket is magában foglaló nyugati keresztény világ legerősebb hatalmainak az volt az érdekük, hogy folyamatosan fenntartsák a háborús helyzetet Magyarország területén, és hiába lett volna meg az erejük arra, hogy ezt a csatateret a Balkánon tartsák vagy oda visszatolják, erre nem áldoztak erőforrásokat. Sőt a katolikus francia uralkodó még formális megállapodást is kötött a törökökkel, miközben mi éppen tőlük védtük őket. Mindennek eredményeként országunk folyamatos hadszíntérré változott, és utólag elmondhatjuk, hogy sokkal okosabb lett volna, ha a törökökkel való hadakozás helyett egyfajta harmadik utat, a minden irányban fenntartott jó kapcsolatokat választjuk, világosan felismerve és követve a minket is sorai között tudó domináns szövetségi rendszer vezető hatalmainak érdekétől eltérő nemzeti érdekünket.

Sokszor úgy érezzük, a mai domináns szövetségi rendszernek az az érdeke, hogy Ukrajnában az orosz erőforrásokat lekötő, elhúzódó háború dúljon, hogy ezáltal Oroszország minél jobban meggyengüljön. És ne legyenek illúzióink: amit a francia király tett egykor (szövetséget kötött a törökkel a Habsburgok ellen), azt ugyanúgy megteheti az amerikai elnök ma, ha országának érdekei úgy kívánják. Ha Washingtonban úgy gondolják, akkor bármikor lehet Közép-Európa is egy új Ukrajna, ahol egy feltörekvő hatalom erőforrásait le kell kötni, például azért, hogy azok ne máshol veszélyeztessék az amerikai érdekeket. Illúzió tehát azt gondolni, hogy egy domináns szövetségi rendszerhez tartozás feltétlenül megvéd bennünket. Emellett a védelmünk önálló útjait is kell keresnünk, ami – számottevő katonai erő híján – a megfelelő diplomácia, a mindenkivel fenntartott jó kapcsolatok és gazdasági érdekeltségek lehetnek – a saját szövetségi rendszerünkön kívül is.

E példákkal illusztrálni kívántam, hogy sok olyan eset lehetséges, amikor a saját nemzeti érdekeink nem esnek egybe annak a szövetségnek az érdekeivel, amelynek – bármilyen okból – a tagjai vagyunk, és alaposan meg kell fontolni, hogy a saját nemzeti érdekeinket alárendeljük-e ezen szövetség vagy a legerősebb hatalma érdekeinek, még abban az esetben is, ha gazdasági, technológiai és katonai téren erősebb is minden más, hasonló szövetségnél.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: a Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (j), Leo Varadkar ír (k) és Giorgia Meloni olasz kormányfő az európai uniós tagországok állam- és kormányfői kétnapos találkozójának első napján Brüsszelben 2023. február 9-én (Fotó: MTI/Fischer Zoltán)