Magyarország viszonyát az ukrajnai háborúhoz az az alapállás határozza meg, mely szerint a Nyugat kihívói megerősödtek, és a Nyugat-központú világrend átalakulóban van egy többpólusú világrenddé, amely – rossz esetben – akár a blokkosodás irányába is elmehet. Ebben az esetben Magyarországnak vigyáznia kell, nehogy valamelyik blokk perifériáján találja magát, helyette azon kell igyekeznie, hogy minden pólushoz/blokkhoz kapcsolódási lehetőséget biztosító szabad vegyértékekkel rendelkezzen. Mindezt a miniszterelnök foglalta össze januárban, a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén.
Ezt a koncepciót többen többfelől támadják. Az ellenzék érvek helyett valamiféle homályos értékekre hivatkozással zsigerből utasít el bárminemű közeledést a nem nyugati világhoz vagy akár csak normális kapcsolatok fenntartását ezzel a világgal. Külpolitikai állásfoglalásaikat rendre morális szempontok határozzák meg. Amellett, hogy az orosz–ukrán (amerikai) konfliktusban morális alapon álláspontom szerint nem is lehet igazságot tenni, még ha lehetne is, egy ország külpolitikájának a nemzeti érdekérvényesítésről, nem pedig valamiféle morális igazság előmozdításáról kell szólnia, különösen akkor, ha az illető ország kicsi, és a vélt morális igazságot az óriások csataterén kellene érvényesíteni.
Paradox módon az ellenzék éppen Horthy Miklós és Bárdossy Lászlót álláspontját képviseli, akiknek a vezetése alatt Magyarország egy európai koalíció tagjaként 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót. Ahogyan akkor tévesen keresztes háborút hirdettünk a bolsevista Szovjetunió ellen, úgy hirdetne most az ellenzék keresztes háborút a putyini Oroszország ellen csak azért, mert máshogyan látják a világot, más értékek mentén szervezik az életet ott, mint nálunk. Horthy és Bárdossy mentségére szolgáljon, hogy ők az ideológiai keresztes háború mellett a nemzeti érdekérvényesítés szempontjából is fontosnak tartották a Szovjetunió elleni hadba lépést, még ha, amint az utólag kiderült, tévesen is. Ezzel szemben a mai ellenzéknek a nemzeti érdekérvényesítés nemcsak hogy nem szempont, de magával a fogalommal sem tudnak mit kezdeni.
A közelmúltban Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a Mandiner hasábjain rámutatott, hogy a Nyugat olyan technológiai, gazdasági, anyagi és katonai fölényben van minden más szereplőhöz, akár több szereplő által közösen alkotott pólushoz/blokkhoz képest, hogy a Nyugat és kihívói közötti kiegyenlített párharc helyett továbbra is domináns Nyugattal kell számolnunk.
Kérdés azonban, hogy ebből milyen következtetést vonunk le. Hiszen Vlagyimir Putyin sem tagadja, sőt többször nyilvánosan elismerte, hogy tisztában van az Oroszország és a NATO közötti erőkülönbséggel mind gazdasági, mind katonai erő terén. Helyes-e azonban ebből az erőkülönbségből azt a következtetést levonni, hogy nekünk az erősebb blokk megrendíthetetlen tagjaként – adott esetben a többi blokkal való konfliktust, akár háborús konfliktust is vállalva – kell léteznünk és a nemzeti érdekeinket érvényesítenünk? Bele kell-e feltétlenül simulnunk a legerősebb gazdasági és katonai szövetségi rendszerbe, és mindig mindenben kritika nélkül ezen szövetségi rendszer erős tagjaival kell-e tartanunk? Vagy érdemes az érdekeinket adott esetben velük szemben is megpróbálni érvényre juttatni, akár úgy, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat ápoljuk más szövetségi rendszerekhez tartozó országokkal, akár azok vezető országaival is? Ismét – sokadszor a magyar történelemben – a harmadik út kérdésénél vagyunk tehát.
Az első gyors válasz, hogy amennyiben a Nyugat a domináns politikai-gazdasági-katonai tömb, akkor nincsen sem értelme, sem reális lehetősége semmiféle harmadik útnak. A magyar történelem keserű tapasztalatai azonban óvatosságra intenek, és erős érvekkel támasztják alá a miniszterelnök álláspontját.
Egyrészt a történelemből számtalan olyan helyzet ismert, amikor egy mindenki által dominánsnak gondolt tömb alulmaradt a gyengébbnek, fejletlenebbnek gondolt tömbbel szemben. Amikor például Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, nyugati katonai szakértők hat hetet jósoltak az oroszoknak. Sokan, mi is csatlakoztunk az erősebbnek gondolt tömbhöz, így gondolván érvényt szerezni a saját nemzeti érdekeinknek. Az eredmény ismert. Vagyis attól, hogy erősebbnek gondoljuk az egyik társaságot, nem feltétlenül kell beállni püfölni a másik társaságot, mert a (hadi)szerencse fordulhat vagy az erőviszonyokat megváltoztató új egyezségek köttethetnek (például Kína szövetséget köt Oroszországgal), és pórul járhatunk.
Másrészt nem kezelhetjük evidenciaként, hogy egy domináns, a legtöbb erőforrással, legnagyobb gazdasági és katonai erővel bíró szövetség tagjaként az illető szövetség az erőforrásait adott esetben a mi rendelkezésünkre bocsátja. Bár már az Árpád-házi királyok korában részesei voltunk a keresztény Európa elnevezésű domináns szövetségnek (például együtt jártunk keresztes hadjáratokra a Közel-Keletre), ez a szövetség a kisujját sem mozdította az érdekünkben a mongol invázió idején, az egymással vetélkedő német-római császártól és a pápától csak biztató szavakra tellett.
Aztán még alaposabban megtanulhattuk a leckét a török időkben, amikor ugyanez a keresztény Európa, vagyis a domináns Nyugat – beleértve az osztrák tartományokat és Spanyolországot uraló Habsburgok országait, a német-római tartományokat, Franciaországot és a pápaságot, amelyek papíron mind a muzulmán Oszmán Birodalom ellenségei voltak – 150 éven keresztül mindig éppen csak annyi erőforrást bocsátott a rendelkezésünkre, hogy a török birodalom katonai erejét lekössük, a törököket távol tartsuk Bécstől, a török birodalmat folyamatosan gyengítsük. Annyit azonban sohasem, hogy a törököket az ország területéről kiszoríthassuk.
A minket is magában foglaló nyugati keresztény világ legerősebb hatalmainak az volt az érdekük, hogy folyamatosan fenntartsák a háborús helyzetet Magyarország területén, és hiába lett volna meg az erejük arra, hogy ezt a csatateret a Balkánon tartsák vagy oda visszatolják, erre nem áldoztak erőforrásokat. Sőt a katolikus francia uralkodó még formális megállapodást is kötött a törökökkel, miközben mi éppen tőlük védtük őket. Mindennek eredményeként országunk folyamatos hadszíntérré változott, és utólag elmondhatjuk, hogy sokkal okosabb lett volna, ha a törökökkel való hadakozás helyett egyfajta harmadik utat, a minden irányban fenntartott jó kapcsolatokat választjuk, világosan felismerve és követve a minket is sorai között tudó domináns szövetségi rendszer vezető hatalmainak érdekétől eltérő nemzeti érdekünket.
Sokszor úgy érezzük, a mai domináns szövetségi rendszernek az az érdeke, hogy Ukrajnában az orosz erőforrásokat lekötő, elhúzódó háború dúljon, hogy ezáltal Oroszország minél jobban meggyengüljön. És ne legyenek illúzióink: amit a francia király tett egykor (szövetséget kötött a törökkel a Habsburgok ellen), azt ugyanúgy megteheti az amerikai elnök ma, ha országának érdekei úgy kívánják. Ha Washingtonban úgy gondolják, akkor bármikor lehet Közép-Európa is egy új Ukrajna, ahol egy feltörekvő hatalom erőforrásait le kell kötni, például azért, hogy azok ne máshol veszélyeztessék az amerikai érdekeket. Illúzió tehát azt gondolni, hogy egy domináns szövetségi rendszerhez tartozás feltétlenül megvéd bennünket. Emellett a védelmünk önálló útjait is kell keresnünk, ami – számottevő katonai erő híján – a megfelelő diplomácia, a mindenkivel fenntartott jó kapcsolatok és gazdasági érdekeltségek lehetnek – a saját szövetségi rendszerünkön kívül is.
E példákkal illusztrálni kívántam, hogy sok olyan eset lehetséges, amikor a saját nemzeti érdekeink nem esnek egybe annak a szövetségnek az érdekeivel, amelynek – bármilyen okból – a tagjai vagyunk, és alaposan meg kell fontolni, hogy a saját nemzeti érdekeinket alárendeljük-e ezen szövetség vagy a legerősebb hatalma érdekeinek, még abban az esetben is, ha gazdasági, technológiai és katonai téren erősebb is minden más, hasonló szövetségnél.
A szerző közgazdász, politológus
