Magyarország viszonyát az ukrajnai háborúhoz az az alapállás határozza meg, mely szerint a Nyugat kihívói megerősödtek, és a Nyugat-központú világrend átalakulóban van egy többpólusú világrenddé, amely – rossz esetben – akár a blokkosodás irányába is elmehet. Ebben az esetben Magyarországnak vigyáznia kell, nehogy valamelyik blokk perifériáján találja magát, helyette azon kell igyekeznie, hogy minden pólushoz/blokkhoz kapcsolódási lehetőséget biztosító szabad vegyértékekkel rendelkezzen. Mindezt a miniszterelnök foglalta össze januárban, a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén.
Ezt a koncepciót többen többfelől támadják. Az ellenzék érvek helyett valamiféle homályos értékekre hivatkozással zsigerből utasít el bárminemű közeledést a nem nyugati világhoz vagy akár csak normális kapcsolatok fenntartását ezzel a világgal. Külpolitikai állásfoglalásaikat rendre morális szempontok határozzák meg. Amellett, hogy az orosz–ukrán (amerikai) konfliktusban morális alapon álláspontom szerint nem is lehet igazságot tenni, még ha lehetne is, egy ország külpolitikájának a nemzeti érdekérvényesítésről, nem pedig valamiféle morális igazság előmozdításáról kell szólnia, különösen akkor, ha az illető ország kicsi, és a vélt morális igazságot az óriások csataterén kellene érvényesíteni.
Paradox módon az ellenzék éppen Horthy Miklós és Bárdossy Lászlót álláspontját képviseli, akiknek a vezetése alatt Magyarország egy európai koalíció tagjaként 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót. Ahogyan akkor tévesen keresztes háborút hirdettünk a bolsevista Szovjetunió ellen, úgy hirdetne most az ellenzék keresztes háborút a putyini Oroszország ellen csak azért, mert máshogyan látják a világot, más értékek mentén szervezik az életet ott, mint nálunk. Horthy és Bárdossy mentségére szolgáljon, hogy ők az ideológiai keresztes háború mellett a nemzeti érdekérvényesítés szempontjából is fontosnak tartották a Szovjetunió elleni hadba lépést, még ha, amint az utólag kiderült, tévesen is. Ezzel szemben a mai ellenzéknek a nemzeti érdekérvényesítés nemcsak hogy nem szempont, de magával a fogalommal sem tudnak mit kezdeni.
A közelmúltban Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a Mandiner hasábjain rámutatott, hogy a Nyugat olyan technológiai, gazdasági, anyagi és katonai fölényben van minden más szereplőhöz, akár több szereplő által közösen alkotott pólushoz/blokkhoz képest, hogy a Nyugat és kihívói közötti kiegyenlített párharc helyett továbbra is domináns Nyugattal kell számolnunk.
Kérdés azonban, hogy ebből milyen következtetést vonunk le. Hiszen Vlagyimir Putyin sem tagadja, sőt többször nyilvánosan elismerte, hogy tisztában van az Oroszország és a NATO közötti erőkülönbséggel mind gazdasági, mind katonai erő terén. Helyes-e azonban ebből az erőkülönbségből azt a következtetést levonni, hogy nekünk az erősebb blokk megrendíthetetlen tagjaként – adott esetben a többi blokkal való konfliktust, akár háborús konfliktust is vállalva – kell léteznünk és a nemzeti érdekeinket érvényesítenünk? Bele kell-e feltétlenül simulnunk a legerősebb gazdasági és katonai szövetségi rendszerbe, és mindig mindenben kritika nélkül ezen szövetségi rendszer erős tagjaival kell-e tartanunk? Vagy érdemes az érdekeinket adott esetben velük szemben is megpróbálni érvényre juttatni, akár úgy, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat ápoljuk más szövetségi rendszerekhez tartozó országokkal, akár azok vezető országaival is? Ismét – sokadszor a magyar történelemben – a harmadik út kérdésénél vagyunk tehát.
Az első gyors válasz, hogy amennyiben a Nyugat a domináns politikai-gazdasági-katonai tömb, akkor nincsen sem értelme, sem reális lehetősége semmiféle harmadik útnak. A magyar történelem keserű tapasztalatai azonban óvatosságra intenek, és erős érvekkel támasztják alá a miniszterelnök álláspontját.
Egyrészt a történelemből számtalan olyan helyzet ismert, amikor egy mindenki által dominánsnak gondolt tömb alulmaradt a gyengébbnek, fejletlenebbnek gondolt tömbbel szemben. Amikor például Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, nyugati katonai szakértők hat hetet jósoltak az oroszoknak. Sokan, mi is csatlakoztunk az erősebbnek gondolt tömbhöz, így gondolván érvényt szerezni a saját nemzeti érdekeinknek. Az eredmény ismert. Vagyis attól, hogy erősebbnek gondoljuk az egyik társaságot, nem feltétlenül kell beállni püfölni a másik társaságot, mert a (hadi)szerencse fordulhat vagy az erőviszonyokat megváltoztató új egyezségek köttethetnek (például Kína szövetséget köt Oroszországgal), és pórul járhatunk.
