Mióta külföldről idejött (idehívott), erőszakos, megrothadt lelkű és agyú kommunisták, tősgyökeres Lenin-fiúk találomra félholtra vertek békés járókelőket Budapest utcáin, azóta Jámbor András (Szikra Mozgalom, Párbeszéd) és a Mérce névre keresztelt kommunista hecclap alig győzi hangoztatni mindenek felett álló erőszakmentességét. Ezek a gazemberek most gyávaságukban és ijedelmükben minden erejükkel igyekeznek eltávolítani maguktól azt a szellemet, amelyet ők eresztettek ki a palackból.
„Kísértet járja be Európát. A kommunizmus kísértete.”
Valóban. Itt vannak megint. Hersegve ontanának s szívnának vért ismét – és már ontják is. Gyáván, sunyin, falkában, hátulról, sose szembe – mint mindig. Ok? Semmi. Illetve ez: „A nehéz idők erős embereket alkotnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket alkotnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el.”
A XX. század első ötven évének iszonyatát a dédszüleink és a nagyszüleink élték át és túl. Nehéz idők voltak, felfoghatatlanul nehéz idők – ők pedig erős emberek, elképzelhetetlenül erősek. Felnőtt fejjel gyakorta kérdezgettem kilencvenhét évet megélt nagyanyámat, hogy árulja el: miképpen lehetett kibírni két világháborút, kitelepítést, kuláklistát, nyilasokat, Rákosi-rendszert, ’56-ot, s mindeközben felnevelni négy gyermeket és ki tudja hirtelen, mennyi unokát. Szemmel láthatóan nem igazán értette, mit akarok tudni, mert mindig csak ennyit válaszolt: De hát kisfiam… Hát élni kellett…
Nehéz idők voltak, iszonyatosan nehéz idők. És élni kellett. És ők éltek. S csatlakoztak hozzájuk a szüleink, akik utcára mentek ’56-ban, aztán elkezdték megint elölről, a semmiből, a reménytelenség és megalázottság rettenetében, de beleálltak, és csinálták, vállalták, „alámerültek és kibekkelték őket”, boldogultak és megtanultak boldognak lenni, és vállaltak és felneveltek minket is. Nehéz idők voltak, nagyon nehéz idők.
Mi már Kádár bácsi cukrászdájában cseperedtünk fel. Hol volt már dédszüleink, nagyszüleink vagy szüleink életének nehézsége, iszonyata, borzalma, gyakori kilátástalansága – hol voltak már azok a nehéz idők, s azok az erős emberek? Inkább már csak mocsár volt, szürkeség, s gyakorta úgy tűnt, úgy is marad majd, örökkön-örökké. Karácsonyi sorbaállás banánért, narancsért, jó magaviselet esetén háromévenként kék útlevél, irány az NSZK, ötven DM hivatalosan, másik ötven feketén a zokniszárban, feneketlen hazudozások történelemórákon, virsliujjú, büdös szájú párttitkárok, sorkatonai szolgálat, három T, „reptér, lobog a szélben a szélzsák” – mert az akkor volt, bizony, nadrágszíjparcellák az M7-es mentén és a Balatonnál, építőtábor, kukoricacímerezés – azért lássuk be, ez mégsem mérhető Auschwitzhoz és Kolimához, Isonzóhoz, Limanowához és a Don-kanyarhoz, a Hűség Házából lett ÁVH-központhoz (nem kell összenőnie, ami összetartozik, mert igazából nem is válik szét soha), a szovjet tankok lánctalpaihoz és az égett emberhús szagához, a téeszesítéshez, az éhezéshez, a melaszhoz és a fekete vágáshoz.