„A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép.

Az extravertált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igaz­ságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.

Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.” (Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége)

Sokszor feltesszük a kérdést csodálkozva és értetlenül: miért lett szitokszó a nyugati világban a béke? Hogyan fordult ki az európai ember ennyire magából, hogy azt, aki a háború ellen szól és fegyverszünetet követel, egyenesen gonosztevőnek állítják be, és legszívesebben eltörölnék a Föld színéről? Az az Európa, amelyik az elmúlt hét évtizedben a világ legbékésebb kontinense volt, az az Euró­pai Unió, amelyik létezésének a legfőbb értelme a béke és a biztonság? Mi történt velük, velünk? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni.

Felmondhatjuk az összes ismert és százszor megrágott magyarázatokat, de okosabbak nem leszünk. Hogy Oroszország miért kezdett bele ebbe a szürreális és irracionális háborúba, azt most hagyjuk is, és azt is hagyjuk egyelőre, vajon mi a felelőssége ebben a Nyugatnak, különösképpen az Egyesült Államoknak. Itt és most leginkább egy kérdés foglalkoztat: miután százezrek halnak meg, katonák, civilek, és romba dől egy ország, miért nem akarja senki megállítani ezt a tébolyt, miért akarják még mélyebbre lökni az egész emberiséget ebbe a feldúlt sötétségbe?

Még közelebbről pedig itt vannak a háborús uszító kormányok, a különböző rendű és rangú politikusok, akik egy része valószínűleg mélyen érdekelt az említett minél nagyobb profit elérésben, más részüket talán fogva tartják némi sejtetett aktacsomagokkal, s nyilván vannak köztük ostobák, akiknek fogalmuk sincs, miben vesznek részt, és vannak bőven egyszerűen gyáva gazemberek, akik nem mernek nemet mondani az „erősebb” akaratnak, még akkor sem, ha tisztán látják, hogy mindaz, ami történik, nem a nemzetük érdekeit szolgálja.

És hát itt vannak Európában és Amerikában azok a milliók, a tömegek, a szavazók, akik számára ez a háború, Ukrajna már egyfajta valláspótlék lett. Szokták mondani, hogy a liberális demokráciák sprirituálisan kiüresednek, lelki vákuum keletkezik bennük. De az emberi természet nem bírja az ürességet. Az Istentől és az egyháztól elszakított ember pedig valláspótlékokat keres, de keresnie sem kell, a politikusok, a médiumok, különösen a közösségi média olcsó és könnyű megoldásokat kínál. A legutóbbi időkig ilyen valláspótlék volt a klímaváltozás elleni küzdelem, s Greta Thunberg úgy tündökölt ennek az egyháznak a trónján, mint valami messiás, aki előtt ha leborultunk, kellő eséllyel remélhettük a megváltást.

S íme, most újabb isteneket kínálnak nekik, új messiást, amiben úgy lehet hinni, akiért úgy lehet lelkesedni, hogy gyakorlatilag egy rőzseszálat sem kell keresztbe tenni, elég, ha ukrán zászlóra cseréljük a profilképünket, és hagyjuk, hogy az új vallás főpapjai, a politikusok tegyék a dolgukat, s máris a Jó oldalon, a „történelem jó oldalán” találjuk magunkat. S ha ez a háború nem egy a tucatnyi regionális fegyveres konfliktus közül, hanem a Jó és a Gonosz harca, akkor aki békéről beszél, az minimum eretnek, akit legszívesebben a máglyára vetnének, de leginkább maga is az ördög szolgája, szinte már nem is ember.

Ha biztos a siker – márpedig csakis a Jó győzedelmeskedhet –, mit számítanak az érvek és az életek? Az oroszok élete nyilván fabatkát sem ér, sőt minden orosz halálért hozsanna, az ukránok pedig mártírok és vértanúk, akiknek neve örök dicsőségben marad fenn majd az új vallás szent könyveiben és a CIA jelentéseiben.