Egészen elképesztő átváltozásokon mentem keresztül az elmúlt néhány évben. Nem tettem érte semmit, aztán mégis így alakult, mondhatnánk történelmileg. Mit sem sejtve kapirgáltam a kertben, majd szusszanásképpen leültem olvasgatni egy kicsit, és hirtelen rádöbbentem, hogy boomer vagyok. Azt nem állítom, hogy sokkot kaptam volna a hírtől, vagy olyannyira frusztrált volna, hogy kapát, kaszát elhajítva üstöllést rámozdultam volna a legközelebbi terapeutára, de azért elmerengtem kissé a vadonatúj meghatározásomon.
Annál is inkább, mert addig abban a szilárd hitben tengettem a napjaimat, hogy a Boomer az a csodakutya egy meséből, de azért éreztem rögvest, hogy ez valamiféle pejoratív izé, és olyasmi, mint a kabátlopás, amennyiben nehéz lesz belőle kimászni. A nyomás kissé fokozódott ugyan, amikor megtudtam, hogy boomer az, aki a baby boom generáció tagjaként a második világháború után született, úgy 1946 és 1964 között (ebbe nyilván belekevertek egy cseppnyi számmisztikát is, véltem ezen a ponton), egy begyöpösödött szerencsétlen, aki nem érti a világ változásait, különös tekintettel a fiatalokra. Ez azért okozott egy röpke kis csalódást, tekintve, hogy azt feltételeztem magamról, hogy nyitott vagyok, mint egy úgyfelejtett könyv, de közel volt a vigasz, mely szerint életkoromnál fogva csak amolyan határeset boomer lennék, beleférek a hibahatárba és ha van egy kis mázlim, ez egyszer nem velem akarják betömködni az aktuális árkot, pláne úgy, hogy én fekszem legalul, a generációs szakadékról már nem is beszélve.
Szóval mindezekből talán kitűnik, hogy azért pár pillanatig foglalkoztatott az új állapotom, azaz a boomerségem. Még ha nem is olyan intenzíven, mint 

 Igaz, az esemény kapcsán egy ideig vele sem. Aztán ez (mármint a boomerezés) elég gyorsan el- és kimúlt, mielőtt igazán elterjedhetett volna, kiment a divatból, mint a tangó és a mandzsettagomb.
Egy hűvös reggelen arra ébredtem, hogy már nem tartozom azokhoz a lovagokhoz, akik azt mondják, ni, hanem inkább öregedő, fehér férfi vagyok. És ebben a minőségemben magam lennék felelős a világnak száz bajáért, beleértve a közepes erősségű földrengéseket, a sáskajárást, valamint a bubópestist is. Ugyanakkor képtelen voltam és vagyok megtekintett állapotban átadni ivadékaimnak a jó gazda gondosságával pátyolgatott Földanyácskát, cserébe viszont rasszista lennék a velejemig. Nem állítom, hogy mindez jó érzéssel töltött el, eltartott egy darabig, míg újra talpraálltam (két kávé, ki tudja, meddig tolhatom, mert kinyírtam a cserjéket is, tövestül) és elindultam megnyitni egy elegáns lignitbányát. Ráadásul az új státusom veszélyes üzem is, Amerikában például könnyen kihajíthatnának egy „afroamerikaiak” által üzemeltetett kocsmából a külsőm miatt, pedig nem is vagyok hetvenhat éves filozófus. 

Kész szerencse, hogy a maradék Európában vagyok öreg fehér, mert bár ez sem vénnek való vidék, azért az afrosvédek talán megkegyelmeznek és adandó alkalommal a NATO-tagságért cserébe csak adnak négy deci sört. Na de mielőtt megszokhattam volna az új állapotomat, kiderült, hogy kaukázusi vagyok. Én ugyan még úgy tanultam, hogy mindannyian Afrikából származunk, ott ringott az emberiség bölcsője, meg ilyenek, de ez már a sötét rabszolgamúlt, eltörölni kulturáltan, oszt passz. 

Magam mindezzel egy Anthony Bourdainről szóló méltatásban szembesültem, amelyben legkedvesebb, tragikus sorsú séfemet nevezték kaukázusinak. Akkor még nem tudtam, hogy Amerikában egy egyszerű betegfelvételi lapon is ez a megjelölés szerepel, amennyiben fehér bőrű az illető, de már kezd elterjedni a hiperaktív európai újbeszédben is. Így aztán azt hittem, hogy a világ legjobb tatárbifsztekjének megálmodója, a konyha Lou Reedje esetleg grúz, ami bele is fért volna, hiszen ott élnek ilyen szép, karakteres emberek, ráadásul jó ideig azt sem tudtam, hogy John Belushi meg albán volt. Az viszont súlyos, ám valószínűleg múlékony identitásválságom jelen szakaszában egyvalami világos: amennyiben haladni kívánok a korral, fel kell kötnöm a gatyát, mert a tudás hatalom. Kész mázli, hogy a zen buddhisták szerint a nem tudás is.