Beindult a gépezet: Kennedy elnök harckészültségbe helyeztette az amerikai haderőt, fedélzetükön hidrogénbombákkal levegőbe emelkedtek a repülők, és JFK mérlegelte, hogy lerohanja-e a szigetet. Tizenhárom nappal Heyser repülőútja után, azaz október 27-én egy másik katonatiszt ugyancsak világtörténelmi jelentőségű tettet hajtott végre Kuba partjainál. Vaszilij Arhipovnak hívták. A B–59-es tengeralattjáró másodkapitánya volt. A tengeri blokád megsértése miatt órákon át üldözték az amerikai torpedórombolók a szovjet B–59-est, és a felszínre akarták kényszeríteni. Robbanások rázták meg a tengeralattjárót. A legénység néhány tagja elájult halálfélelmében. Miután az első kapitány és a fedélzeti tüzérparancsnok már megegyezett abban, hogy atomtöltetű torpedót lőnek ki egy amerikai rombolóra, Arhipov háromszor is határozottan ellenszegült. A támadáshoz mindhármuk egybehangzó igenje kellett. „Ez megváltó tett volt” – írta negyven évvel később egy amerikai történész.
Nemrég volt kereken hatvan éve annak, hogy kulminált a krízis. Az emberiség legújabb kori történetének talán legkritikusabb pillanatai voltak ezek.
Ott álltunk a pokol kapujában, és két ismeretlen katona, Heyser és Arhipov voltak a válság kezdő- és végpontjai.
Egyikük, aki akaratlanul is pánikba vitte a világot, a másik pedig, aki megvédte az atomapokalipszistől. Ők ketten sohasem találkoztak. Mindketten már rég halottak. Életükben sosem keresték a nyilvánosságot. Heyser a ritka interjúi egyikében ezt mondta: „Éreztem, hogy úgy tekintenének rám az életben maradó kevesek, mint aki az alfát jelentette a borzalmak ábécéjében. Márpedig ezt sohasem akartam.” 1962-ben azon az októberi napon tisztában volt küldetése rendkívüli jelentőségével. Startja előtt egyszerre fél tucat tábornok instruálta, jóllehet ez nem volt napi gyakorlat. A CIA és a hadsereg napokon át vitázott egymással, hogy melyikük az illetékes a műveletben. Ez érthető is, hiszen a gép esetleges lelövése politikai következményekkel járt volna. Az U–2-es bevetése mindig nagyon kockázatos volt. 1960-ban történt is egy fiaskó. Egy Francis Gary Powers nevű pilóta gépét a Szovjetunió légterében lelőtték. Most azonban más volt a helyzet. Sokkal élesebb. Heyser a parancsot végrehajtotta, és egy nappal a visszatérése után politikai földrengés következett. Az U–2 kamerájának képei speciális darukat, a felszínen futó, vastag kábeleket, üres rakétatranszportert és sok nagy sátrat mutattak, amelyek nem fedték el teljesen az igen hosszú, karcsú SS–4-es rakétákat. A kérdés így hangzott: támadni vagy tárgyalni?
Kennedy bölcs döntést hozott, azonnali tengeri blokádot rendelt el, és felszólította a szovjet kormányfőt, Hruscsovot, hogy haladéktalanul vonja ki rakétáit Kubából. Világvége előtti pánikhangulat uralkodott. Szinte hisztérikus napokat éltünk át. Mit tegyünk? Igyunk? Szeretkezzünk? Imádkozzunk? Halmozzunk föl élelmiszert? Keressünk valamilyen védelmet ígérő menedéket?
Az amerikai védelmi miniszter, Robert McNamara így emlékezett vissza október 27-re:
„A Potomac fölött gyönyörű naplementét láttam. Vajon megérem-e holnap ugyanezt? – kérdeztem magamat.”
„Biztosak voltunk benne, hogy itt a vég” – mesélte később egy szovjet tiszt. Ők akkor nem tudhatták, hogy az amerikaiak csak gyakorlóbombákkal riogatják őket. Az amerikaiak viszont azt nem sejtették, hogy az oroszok egyik torpedóján nukleáris robbanófej van. A bizonytalanság csaknem katasztrófába torkollt, mert a B–59-esen Szavickij kapitány őrjöngött Arhipov vétója miatt, és kijelentette: ha mindannyian ott lelik halálukat a mélyben, akkor is megvédik a haza és a szovjet tengerészek becsületét. Végül – becsület ide, becsület oda – mégiscsak a felszínre jött a szovjet tengeralattjáró.
Egy nappal ezután békésen megoldódott a kubai rakétaválság. Diplomáciai csatornákon megegyeztek a szemben álló felek, hogy Hruscsov hazarendeli a „halálosztó óriásceruzákat”, az amerikaiak pedig nem szállnak partra Kubában, sőt Jupiter rakétáikat ők is kivonják Törökországból.
Heyser 81 évesen halt meg, Arhipov kilenc évvel korábban. Neki valószínűleg személyes oka is volt a tűzparancs megtagadására. Egy sugárfertőzés szörnyű következményeivel kínlódott. Másfél évvel a kubai intermezzo előtt egy atommeghajtású tengeralattjárón óriási sugárdózist kapott.
Ha valaki a fenti történetet olvasva párhuzamokat vél fölfedezni a mai helyzettel, nem jár messze a valóságtól. Magam is erre gondolva idéztem föl a fiatalabbak számára bízvást tanulságos, igaz történetet.
A szerző újságíró
Borítókép: A CIA referenciafotója egy szovjet közepes hatótávolságú ballisztikus rakétáról a moszkvai Vörös téren (Forrás: Wikipédia)
