„Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”
Gyóni Géza költő 1914 nyarán romantikus hősként, lelkesen indul a keleti frontra. Az első napokban még a galíciai lövészárokból is lelkesítő költeményeket küld haza, ám hamarosan kijózanítják az orosz gránátok, az ágyútűz, a halottak látványa. Október 6-ának borzalmas éjszakáján fogan meg benne legemlékezetesebb verse, a Csak egy éjszakára. „[…] Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem […]”
A vágy a háborúságra sosem belülről jön. Nem ilyenek vagyunk. Az ördög áll mögötte. A háborúk jól ismert parazitái: a fegyvergyáros, a hadiszállító, a temetkezési és az újjáépítési vállalkozó. Régi, összeszokott csapat. Ők azok, akik tönkremennének a békében. Ők azok, akik pontosan tudják, hogyan lehet megvezettetni, egymásnak ugratni a jámbor embereket. Tudjuk, kik ők.
„Rövidesen már egész tömeg vonult. Hazafias dalokat énekeltek, majd a cigányzenekar rázendített a Rákóczi-indulóra. Ez még inkább fokozta a lelkesedés hevét. – Éljen a háború! Abcúg Szerbia! – kiáltozták az emberek.” A Délmagyarország 1914. július 28-i számának címoldalán írja ezt a szegedi tudósító. Hasonlót máshonnan is ollózhatnánk, hiszen azokban a napokban a várva várt hadüzenetről szólt az egész magyar sajtó. Harci lelkesedés lepte el az országot, mire végül megérkezett az agg Ferenc József ultimátuma: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam […]”
„Éljen a háború!” – harsogták dédszüleink.
Éljen a háború?
Hetekkel később már a hadihíreket olvasták megszeppenve, de akkor már nem volt éljenzés. A postást várták, mit ír a frontról a férj, az apa, a testvér. És mikor jön már a levél? Vagy miért nem jön?! Jaj, Istenem, odafönn!
Furcsa szerzet az ember. Ha éppen nincs háború, akkor a háborús filmeket keresi. Betegebb lelkületű a véráztatta krimiket. A média, a szórakoztatóipar persze pontosan ismeri ezt az emberi torzulást (ismeri? – az ő „találmánya”), igyekszik is buzgón kiszolgálni. Meg kihasználni. Változatosan tálalja elénk a napi betevő frászt. Sokkol, hergel. Csoda-e, ha a televízió előtt felnövő ifjú már afféle ketrecharcosként lép az utcára? Ő már nem is a miénk, hanem arctalan nevelőszülőjéé, azé az utálatos, arrogáns, fekete öves valakié, akitől mindig óvni akartuk. A jövő sem rózsás. Nézd csak a tévéidomított, „high tech” amerikai diákot, már fegyverarzenállal látogatja az iskolai órákat! Kapjuk is sűrűn a híreket a tengerentúli mészárlásokról.
Régi kedves olvasóm, a nyolcvanadik évét taposó Hunyady István meséli, ha háborúról esik szó, ő szinte még ma is hallja a lánctalpak csikorgó csörömpölését. Gyermekfejjel, árván élte meg ötvenhatot. Édesapját nem ismerhette, napokkal születése után málenkíj robotra hurcolták. Sosem tért vissza. Arról beszélgetünk, mennyire ijesztőek a nagyvilág mostani hírei. A történelem ismétli önmagát.
