Furcsa szerzet az ember. Ha éppen nincs háború, akkor a háborús filmeket keresi. Betegebb lelkületű a véráztatta krimiket. A média, a szórakoztatóipar persze pontosan ismeri ezt az emberi torzulást (ismeri? – az ő „találmánya”), igyekszik is buzgón kiszolgálni. Meg kihasználni. Változatosan tálalja elénk a napi betevő frászt. Sokkol, hergel. Csoda-e, ha a televízió előtt felnövő ifjú már afféle ketrecharcosként lép az utcára? Ő már nem is a miénk, hanem arctalan nevelőszülőjéé, azé az utálatos, arrogáns, fekete öves valakié, akitől mindig óvni akartuk. A jövő sem rózsás. Nézd csak a tévéidomított, „high tech” amerikai diákot, már fegyverarzenállal látogatja az iskolai órákat! Kapjuk is sűrűn a híreket a tengerentúli mészárlásokról.

Régi kedves olvasóm, a nyolcvanadik évét taposó Hunyady István meséli, ha háborúról esik szó, ő szinte még ma is hallja a lánctalpak csikorgó csörömpölését. Gyermekfejjel, árván élte meg ötvenhatot. Édesapját nem ismerhette, napokkal születése után málenkíj robotra hurcolták. Sosem tért vissza. Arról beszélgetünk, mennyire ijesztőek a nagyvilág mostani hírei. A történelem ismétli önmagát.

Éljen a háború?

Óh, Istenem!

Olykor én is megkínlódom egy ötvenhatos emlékemmel.  Édesapám mellett álltam az utcán, a kezét szorítottam, mellettünk néhány szótlan idegen, talán puska is volt az egyikük vállán. Magyar zászló vásznába tekert fiatal halott fiút eresztett le a gödörbe két szuszogó férfi. Aztán fölálltak, kiegyenesedtek, és már lapátolták is vissza a földet. Gyorsan, némán dolgoztak. Hatéves múltam, nem sokat értettem az egészből. Percekkel előbb jöttünk ki a házból, a rádió tűzszünetről beszélt, estig ki lehetett menni az utcára.

Egy öbölháborús dokumentumtudósítást sem fogok soha elfelejteni. Fekete olajpocsolyában kínlódó fiatal madár verdes a szárnyával reménytelenül a tengerparton. Mögötte a felgyújtott, lángokban álló olajkút, mellette sorstársai, tíz, húsz, száz… 

Krisztusom, mi kell még!

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Europress/AFP/Dimitar Dilkoff)