Ahogy az eutanáziaprobléma gyökere is abban van, hogy korunk embere be akarja csukni a szemét a lét-nemlét nagy kérdése előtt. A halált csak mint izgalmat keltő híradást nézi, ha valami szörnyűséget mutat a média; de magánéletében elbújik előle. A kórházak egyes részlegeiben családunktól távol, magányosan várjuk a szomorú véget, az áldozatos ápolók kegyelmére bízva.

A többi témánál is felszínes közelítést tapasztalunk. Senki nem vitatja, hogy a születésszabályozás a megfelelő módon helyes, és vannak világnézeti elkötelezettségű emberek számára is módok arra, hogy csak a kívánt gyermekek szülessenek meg. Mindenki tudja, hogy a cölibátus nem dogma; vannak is a világegyházban példák arra, hogy a világ egyes területein úgy dönt a helyi egyház, hogy katolikusoknak is engedélyezi a papok házasodását, ahogy sok más keresztény felekezetnél egyébként lehetséges is. Ha valaki belegondol, az is világos, hogy a hivatások csökkenése nem feltétlenül ennek a következménye, hanem a vallásosság általános visszaszorulásának. Ami viszont elsősorban magának a hit gyengülésének s a kevés gyermek vállalásának tudható be. S nemcsak a katolikus népesség körében.

Ha nem válik általánossá a legalább három gyermek, akkor még a társadalmi reprodukció sem biztosított, nemhogy gyakori legyen, hogy egy (magát katolikusnak valló) személy tudatosan elhárítsa a házasságot s a gyermekvállalást. Hiszen korunkban a meddőség olyan tömegjelenség, hogy mindenképpen indokolt a nagyobb gyermeklétszámú családok támogatása, ahol ez lehetséges. Különben elfogyunk, elporladunk a népek tengerében. Megszűnik maga a társadalom. Sőt valójában igen nagy szükség lenne a társas elköteleződést segítő intézményekre, kapcsolatteremtő fórumokra is. Tudatosítva, hogy a kapcsolat nemcsak jog, de kötelességek vállalásával járó aktus is, ahol célszerű egymást előbb alaposan megismerni. Mert józanul ki kérdőjelezné meg, hogy az ideá­lis körülmény egy generáció felnevelkedéséhez az apa-anya harmonikus hátterével biztosított gyermekkor? Elég fájdalmas, hogy napjainkban oly sok az egyedülálló szülő mellett felnevelődő gyermek. Ami neki a legrosszabb, de aligha kívánatos a szülőjének sem.

Haza, hit, család. Világosan megfogalmazta XVI. Benedek pápa még Ratzinger bíboros korában, hogy korunk hiánybetegségekkel küzd. Ránk telepszik egy átlagideológia, a maximális anyagi jólét keresése, ami végül is elszigetel, magányossá tesz. Kevés az igazán boldog ember. Scitovszky Tibor úgy fogalmazott, hogy örömtelen gazdaságban élünk.

A fejlett világ egyik fele hajszolja az anyagi javakat, s vá­gyait el nem érve boldogtalan, a világ jobbik része viszont, amely érzi a szolidaritás társadalmi imperatívuszát, egyfajta „ideo­lógiai jelzáloggal” terheli meg az örömét: nem szabad örülnöm, ha ennyi nyomorúság van a világban. Pedig meg kellene tanulnunk hinni abban, hogy a világ alapjában véve jó, és jó dolog lenni, és emberként élni. S ezt az örömöt kell szétsugározni embertársainkra is. Még napjainkban is, a háborús események árnyékában is.

A szerző professor emerita, közgazdász

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)