Örök hazaárulók

Az idegen zsoldban álló, szabadkőműves-bekötöttségű magyarországi baloldal évtizedeken át diadalittasan ünnepelte és ünnepeltette a leigázottakkal hazánk 1945-ös szovjet megszállását. Felszabadításnak hazudták azt, amit maguk a hódítók sem neveztek annak. Hazaáruló reflexeiket történelemhamisítással igyekeztek igazolni.

Ma mégis ők csörtetik leghangosabban a kardot az Egyesült Államok korrupt kijevi bábrezsimje melletti háborús erőfeszítéseket követelve, miközben továbbra sem szűnnek meg vértolulásos gyűlölettel átkozni a magyar honvédek első és második világháborús helytállását, figyelmen kívül hagyva a korabeli közjogi és geopolitikai realitásokat.

Bűnösnek hazudják Magyarországot, pedig ténykérdés, hogy hazánk formálisan nem üzent hadat a Szovjetuniónak 1941-ben. Hogy a hadba lépés elkerülhető lett volna-e, arról lehet vitatkozni, az akkor rendelkezésre álló információk birtokában azonban aligha volt más választás, mint a hadiállapot beálltának megállapítása.

1941. június 26-án déltájban ugyanis egy szovjet repülőgép három halálos áldozatot követelő géppuskasorozatot lőtt ki Kárpátalján, Rahó térségében, a Körösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonatra, nem egészen egy óra múlva pedig három gép bombázta Kassát és a 13 kilométerrel odébb fekvő Enyickét. A támadásoknak 32 halálos áldozata volt. A bombák szovjet gyártmányúak voltak. Ennek hatására Horthy Miklós legfőbb hadúrként úgy döntött, hogy megállapítja a hadiállapot beálltát, erről pedig, a közjognak megfelelően, tájékoztatta a kormányt.

A kommunista propaganda évtizedekig elhallgatta a rahói támadást, igaz, majdnem biztos, hogy a szovjet gépek véletlenül repültek a magyar légtérbe. A kassai bombázást annál harsányabban német beugrató provokációként sulykolták. A valóságban minden elérhető tény arra mutat, hogy román provokáció történt.

Mint közismert, ez a fennállása óta minden háborúban átálló ország akkor még a németek szövetségese volt, ezért látták el gépeiket a tengelyhatalmak jelzésével, a géptörzsre és az alsó szárnyakra festett sárga színezéssel. Ez szerepelt Krúdy Ádám százados, a kassai repülőtér parancsnokának jelentésében, aki azt viszont nem állította, hogy német gépek lettek volna.

Gyártmányuk kérdéses, az viszont tény, hogy a három bombázógép – amint ezt egyébként már az néhány 1980-as években megjelent, de gondosan elhallgatott publikáció bizonyítja – Románia felé távozott a magyar légtérből, de pilótáik előtte még rálőttek a Bustyaházáról felszállt és nyomukba eredő magyar vadászgépre.

A bombák szovjet gyártmányának magyarázata, hogy Franco tábornok Spanyolországa a szovjetek által a polgárháborúban munícióval támogatott köztársaságiaktól zsákmányolt felszerelés egy részét eladta, és mások mellett Románia is szert tett ilyen eszközökre. Ráadásul több visszaemlékezés is felidézi, hogy a háború után szovjet hadifogságban magyarokkal és másokkal együtt raboskodó román tisztek (egy repülőfőhadnagy, illetve egy Kazany melletti láger kórházában Ion Antonescu marsall katonai irodájának osztályvezetője, Ion Cernaianu ezredes) is elismerték, hogy a kassai bombázás román akció volt. A románok ugyanis jelentős erőkkel vonultak a szovjet frontra, és attól tartottak, hogy a háborútól magát távol tartó Magyarország katonai akcióval felszabadítja Dél-Erdélyt is. Ezért érdekükben állt belerángatni hazánkat is a világégésbe.

És ha már az igazságot keressük, tisztázni kell a Jugoszlávia elleni támadás hazug mítoszát is. Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én Belgrádban aláírt, kissé banális elnevezésű örök barátsági szerződést. A Magyar Királyi Honvédség csak akkor szabadította fel a Bácskát, amikor Jugoszlávia 1941. április 10-én megszűnt, de előtte, április 6-án és 7-én légiereje még bombázta Pécset és Szegedet. Pécs térségében tizenhárom jugoszláv gépet lőtt le a magyar légvédelem, ráadásul a délvidéki magyarságot azokban a napokban súlyos atrocitások érték. Így hát nem is maradt más választás, mint véreink védelmében bevonulni az ősi magyar földre.

Mindez kényszerpálya volt, a magyar honvédek a keleti fronton is a részben felszabadult országrészekért küzdöttek, amiért hazánknak nincs szégyenkeznivalója. Annál inkább lenne azoknak – bár becsület, lelkiismeret és magyar szív híján erre képtelenek –, akik ma úgy átkozzák Oroszországot, hogy közben a bolsevista Szovjetuniót mindmáig felszabadítóként ünneplik, az ellene küzdő magyar katonákat pedig holtukban is gyalázzák.

Legyen világos: ma azok igyekeznek idegen zsoldban, idegen érdekekért háborúba rángatni Magyarországot, akiknek politikai elődei, nemritkán közvetlen családi felmenői a második világháborúban a bolsevista vörös birodalom szolgálatába szegődtek.

Azok ágálnak ma Ukrajna 1991-ben meglehetősen mesterségesen meghúzott határainak sérthetetlensége mellett, akik 2008-ban még lelkesen tapsoltak a dél-szerbiai Koszovó népszavazás nélküli, önkényes elszakításához. Ezek azok, akik igazságosnak, jogos büntetésnek tekintik a magyarság legnagyobb tragédiáját, a trianoni békediktátumot, de vér szivárog a szájuk szélén, ha valaki történetesen etnikai és történelmi okokból sem tartja ördögtől valónak az orosz többségű Krím és a szintén orosz többségű Donbasz hazatérését orosz fennhatóság alá.

Ezek gyalázzák felhabzó gyűlölettel azokat, akik nem hallgatnak a magyarok millióit idegen elnyomatás alá vető országcsonkításról, nem utolsósorban az ukrán iga alatt nyögő kárpátaljai magyarság könyörtelen üldözéséről. Ezek azok, akik gyűlölik a tévesen Nagy-Magyarország (helyesen: egész Magyarország) bármilyen megjelenítését akár sporteseményeken, akár más nyilvános rendezvényeken. A közismert magyarellenes propagandista, Ungváry Krisztián konkrétan kútmérgezésnek nevezte Nagy-Magyarország megjelenítését, mondván, hogy az roppant mód rosszul esik a szomszédainknak.

Miért teszik ezt?

Azért, mert zsigerből gyűlölik a magyarságot, ezért kéjes boldogságot okoz nekik minden magyar veszteség, fájdalom, miközben reflexszerűen, óramű-pontossággal mindig kizárólag idegen szempontokat vesznek figyelembe, idegen érdekekért ordítanak.

Az örök hazaárulók szemrebbenés nélkül áldoznák fel Magyarországot az Ukrajnában nyomakodó amerikai hódító érdekekért. A húsz éven át fosztogatott, erkölcsi és gazdasági csődbe taposott Magyarország tíz év alatt kínnal, keservvel, óriási erőfeszítéssel talpra állt, de jött a koronavírus-járvány és annak gazdasági ütései, és ha ez nem lett volna elég, az Eurokolhoz ideológiai okokból jogtipró módon zsarolja hazánkat, és ellopja a jogos jusst. Mégis élünk és rendületlenül menetelünk egy szebb, élhetőbb magyar jövő felé – az örök hazaárulók ezért akarják megfosztani az energiahordozókban szegény Magyarországot az atomenergiától, a megdrágult, de még mindig megfizethető árú orosz olajtól és földgáztól.

Azt üvöltik, hogy a magyar családoknak kötelességük feláldozni megélhetésüket, ezzel gyermekeik megélhetését, jövőjét a legsötétebb Ceausescu-rendszert idézően magyarüldöző, korrupt kijevi bábkormány diktatúrájáért. Nem így mondják, de lényegileg ezt akarják.

Márpedig leszámítva azt a tényt, hogy az 1920-ban öt, 1947-ben hat, 1991-ben pedig nyolc részre szakított Magyarország a világ egyetlen országa, amely mindenütt önmagával határos, okkal szorul ökölbe minden becsületes magyar ember keze, kérdezvén: nem lehetne egyszer, csak egyetlenegyszer ebben az életben a magyarok érzékenységére tekintettel lenni? A zsidó nép kétezer éven át nem szűnt meg hinni abban, és e hitet nemzedékről nemzedékre tovább plántálva küzdeni azért, hogy egyszer újra legyen Izrael. Minden becsületes magyar ember ugyanígy hisz és dolgozik hazánkért, az isteni igazságot szolgálva. A nemzeti jövő építése szent kötelesség, az önfeladás szégyen, bűn és becstelenség.