1212-ben gyermek keresztesek indultak a Szentföld felszabadítására nagyjából harmincezren Franciaországból. Mivel nehezen haladt a keresztes hadjárat szervezése, jóságos felnőttek kitalálták, menjenek a gyerekek. Azok közül is azok, akik elsősorban szegények, a francia főurak kiskorú játszótársai vagy a deviánsok. Költöttek köré egy mítoszt, hogy egy gyermekvezér megvilágosodása vezette őket, de ezt később megcáfolták. Tengerre szálltak, a harmincezer gyermek odaveszett a hajótörésekben. Épeszűnek látszó felnőtt franciák gyilkolták le őket.
A német haláltáborokban másfél millió gyermek pusztult el. Zsidók, cigányok, deviánsok, fogyatékosok. A lengyelországi, kifejezetten gyermekeknek létrehozott haláltáborokban a megérkezés után azonnal megölték kilencven százalékukat. Épeszűnek látszó felnőtt németek ölték meg őket.
A többiek megúszták, és a német hadvezetés tábornokaihoz kerültek nyolc-kilenc évesen „hadapródnak” fiúk és lányok, attól függően, a civilizált német tisztnek milyen jellegű szolgáltatásra volt szüksége.
Létezik egy szervezet, úgy rövidítik: ECPAT, amely a gyermekprostitúció és gyermekkereskedelem nagyságát, felosztását méri fel, és ha tud, segít az áldozatoknak. Számításaik szerint a fejlett és civilizált Nyugat-Európában, elsősorban Hollandiában, Svájcban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Dániában évente százezer négy-nyolc éves gyermeket értékesítenek milliomos/milliárdos vevőknek az emberkereskedők.
Ezen gyermekek nagy része elsősorban Indiából és Malajziából érkezik, általában teherhajóval, az egész úton elkábítva.
Külön kitér a szervezet jelentése arra is, hogy mit művelnek maguk az emberkereskedők ezekkel a gyermekekkel már a hajón, mielőtt leszállítják őket a megrendelőnek Amszterdamba, Párizsba vagy Koppenhágába. Ennek részletezésétől eltekintek.
2010-től csaknem másfél millió gyermek került ily módon „nevelőszülőkhöz”, és a szervezet szerint aggasztó, hogy legtöbbjeinek sorsáról, mire is felnőtt lesz, a továbbiakban nincsenek adatok.
Feltételezések szerint nagy részük nem éli meg a kamaszkort, másik részüket vissza deportálják az anyaországba.
Ismétlem, a mai Nyugat-Európáról beszélek.
A híres lanzarotei egyezmény, mely a témával foglalkozott, érdekes módon a gyermekprostitúció gyermekszereplőit nem áldozatként, hanem elkövetőként definiálta. Tudomásom szerint Magyarország volt az első, amely a lanzarotei egyezményt megtámadta, és követelte, hogy a tizenéveseket áldozatként kezelje a büntetőjog. De ez alól is volt kibúvó, hiszen csak akkor áldozat a 14 éves gyermekségében, emberi mivoltában megszégyenített és egy életre lelki nyomorékká tett kislány, ha azt állítja, hogy erőszakkal kényszerítették. De a brazil nyomornegyedből, vagy a balkáni cigánytelepekről oda hurcolt gyermeknek van már annyi esze, hogy itt talán nagyobb esélye van az emberi életre, mint ott, ahonnan jött. Amikor ezt az egyezményt támadtuk, már akkor is felhördültek az emberi jogokkal takaródzó, a kiszolgáltatott gyermeket megnyomorítását segítő, a gyermekkereskedelem hasznának rájuk eső részéből működő „szervezetek”.
Most pedig ma még tizenöt (holnap talán már több) „fejlett és civilizált” európai ország állt össze, hogy a magyarok törvényét, amely védeni kívánja a gyermekeket, „bíróságon megtámadja”.
És később ezen törvény miatt nyilván újabb szankciókat harcolhasson ki Magyarország ellen. Mondhatnánk azt is, hogy ez jelent valamit. Hogy egy magát fejlettnek, civilizáltnak gondoló, nemzetként már nem működő, csak – egyelőre még – országhatárokkal elkülönített nagy közösség nemzetközi bíróságra rohangál egy alig tízmilliós nemzetállam, amúgy saját, nemzeti ügyként kezelhető törvénye miatt. Ez már valami. Aggódnak a magyar gyermekekért. Nem a saját gyermekeikért, akik már zavartan téblábolnak az új eszmék és szabályzók között, és a legjobb úton vannak, hogy nemi identitásukat megkérdőjelező iskolai oktatás következményeként a legszebb és legszentebb emberi kapcsolataikat veszítsék el, nem – a magyar gyermekekért aggódnak. A pandémia utáni helyzet, a világháborús veszedelem, a gazdasági recesszió közepette ez a legnagyobb gondjuk.
Mi lesz a magyar gyermekekkel, ha ez a családcentrikus, a férfi-női kapcsolatot értéknek tekintő nemzet karmába kerülnek?!
Szebb lenne a kép, ha ezt egyedül tennék, de ha nyugat felé nézünk, a gyermekek emberi jogaira hivatkozó őrjöngők előtt magyar honfitársainkat is megpillanthatjuk, akik megtagadva nemzeti mivoltukat igyekeznek ugyanolyan erővel és habzó szájjal kiabálni, mint alkalmi gazdáik, akiknek legtöbbször nyelvét sem értik. Szebb lenne a kép, ha a valódi ellenséggel kellene csak harcolni.
De ezek mellett és azokat is le kell győzni, akik magyarul beszélnek, és nemzet- és hazaárulók.
