Bár magyarnak lenni ma Ukrajnában rendkívül nehéz, lengyelnek lenni ennél összehasonlíthatatlanul nehezebb lehet. Nemcsak, hogy az anyanemzet kormánya nem áll ki a jogaik mellett, de Varsó jelenleg kitöltetlen csekket nyújt át a Zelenszkij-kormánynak minden követelésük után, teljesen figyelmen kívül hagyva az ottani lengyelek nemzetiségi és oktatási jogait. Igaz, amíg ott az oroszokat püfölik, addig a lengyel kisebbség is tarthatja a hátát. És persze a száját is.
Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a Varsó Intézet elnökét arról, hogy mivel az ukrán nyelvtörvény a lengyel kisebbséget is ugyanúgy sújtja, mint a magyart, mit tesznek azért, hogy kiálljanak az ukrajnai lengyelekért. Ő erre akkor azt válaszolta, hogy a lengyel kisebbségek jogai egyáltalán nem túszai az „ellenségem ellensége a barátom” elvének. Ezzel szemben Szymon Szynkowski vel Sęk külügyminiszter-helyettes 2021-ben rászánta magát arra, hogy kimondja, „az ukrajnai lengyeleket diszkriminálják a vallásszabadság, az anyanyelvi oktatáshoz való hozzáférés és a szólásszabadság tekintetében”. Hozzátette, a lengyelek helyzetének romlásához vezető tényező a számukra kedvezőtlen nyelvtörvény, valamint a lengyelek elleni 1943–44-es népirtással kapcsolatba hozható személyek dicsőítése.
Jan Dziedziczak, a külföldön élő lengyelekért felelős kormánymegbízott viszont csak félreérthető jelmondatokban mer fogalmazni a kisebbségeket érintő elnyomó ukrán rendelkezésekről, amikor azt mondta, „részünkről nincs beleegyezés az ukrajnai lengyel iskolák gyengítésébe”. Ne kérdezzék, hogy ez a mondat mit jelent, de azért érdemes az ilyen diplomáciai „újbeszédet” összehasonlítani a magyar kormány elvhű és félreérthetetlen nemzetiségi diplomáciájával. Ilyen politikai és erkölcsi támasz mellett nem csoda, hogy az ukrajnai lengyel kisebbség nagy része vagy az anyaországba való elvándorlást választotta, vagy az asszimilációt.
A varsói kormány ugyan némileg határozottabban nehezményezi az ukrajnai népirtás megszervezőinek a dicsőítését, de következtetéseket ebből sem vonnak le. A lengyel lakosság 1943–44-es lemészárlásának csaknem százezer áldozata volt, a sebesülteket és elűzötteket nem számítva. Gyerekeket, asszonyokat erőszakoltak meg, csonkítottak meg és égettek el élve az ukrán nacionalista osztagok, amelyek korábbi vezetőjéről egy a munkácsihoz hasonló felvilágosultsági szintű ukrán önkormányzat stadiont nevezett el, Lvivben pedig hétméteres szobra díszeleg.
Mindennek ellenére Morawiecki miniszterelnök a magyarok miatt húzogatja az orrát, és nem bírja elfogadni, hogy a humanizmus nevében miért nem szállítunk az ukránoknak mi is fegyvert. Az egyik probléma az ilyen humanizmussal az, hogy egy kissé szelektív. Figyelmen kívül hagyja úgy saját kisebbségei alapvető emberi jogait, mint a háború Lengyelországot érintő hosszú távú következményeit attól a perctől számítva, amikor Joe Biden csinál majd egy újabb Kabult, és faképnél hagyja a megmaradásukért küzdő ukránokat. Másrészt pedig egy történelmi sérelmekből táplálkozó humanizmus csak a bosszúvágy önigazolása, aminek ugyanúgy meglesznek a maga történelmi következményei, mint nyilván a magyar álláspontnak is.
Ha a varsói kormány fegyverrel és pénzzel akarja támogatni Kijevet, ehhez megvan úgy a demokratikus mandátumuk, mint a társadalmi támogatottságuk is. De ezzel az erkölcsi fölénnyel átitatott retorikával, amivel Morawiecki a magyar állásponton sajnálkozik, csak a V4-et évek óta szétrobbantani kívánó brüsszeli kartellnek tesz szívességet. És ha helyettünk most a románokkal és az ukránokkal kíván majd stratégiai szövetségre lépni, ám tegye. Sok magyarnak fáj az, hogy épp olyan kormányokkal lép szövetségre, amelyek a legádázabban tiporják a magyar kisebbség jogait, de nyilván azzal barátkozik, akivel akar. Kétségkívül a románok is majd kiállnak Brüsszelben a lengyelek mellett a koncepciós perekben, mint ahogy mi tettük évekig, még ha erre jelenleg nincs is precedens.
Morawiecki a napokban épp az amerikai alelnöknek, Kamala Harrisnek magyarázta, hogy „a Lengyelország és az USA közötti szoros kapcsolat a legjobb védőoltás az orosz imperializmus ellen”. Csak sajnos Kamala Harris az amerikai bevándorlási krízisből ítélve azt sem tudja, hol vannak az Egyesült Államok határai, nemhogy Lengyelországé.
És még egy apróság: nem Amerikával kötnek jelenleg szövetséget, hanem az egyik külpolitikai katasztrófából a másikig sodródó Biden-adminisztrációval, és a szélsőséges ideológiákban felemésztődő Demokrata Párttal. Jön 2024 őszén egy új amerikai elnökválasztás, és Lengyelország ott fog ülni egy nagy rakat amerikai fegyver alatt, a végletekig felbőszített Oroszország szomszédságában, egy új adminisztrációval a Fehér Házban, amelyik Donald Trump és Ron DeSantis kijelentéseiből ítélve abszolút nem osztja Varsó ruszofób háborús lelkesedését.
Ettől függetlenül mi magyarok továbbra is kiállunk Lengyelország mellett. Brüsszelben vétózzuk az ellenük hozott intézkedéseket, támogatjuk őket jogállamisági vitákban. Ha elfogadják a kinyújtott kezünket, ha nem, nincs más testvérnemzetünk Európában. De a magyar kisebbség tagjai ennek a barátságnak nem lehetnek foglyai, nemzetiségi politikájukban nem veszünk példát a lengyelektől. Sem az orosz megszállás ellen küzdő ukránoknak, sem történelmi szövetségesünknek, Lengyelországnak nem tartozunk azzal, hogy magára hagyjuk nemzetünk jogfosztott tagjait. A család az első, aztán a kedves barátok.
A szerző főszerkesztő, Hungary Today
