Már gyermekkoromban megismerkedtem a magyar költészet színe-javával. Ezek az élményeim, sajnos, csak szüleim elmeséléseiből fakadnak. Állításuk szerint kaptam egy barackot Illyés Gyulától Tihanyban, Nagy László látott újszülöttként, és állítólag azt mondta, hogy szépen világítanak a füleim. 

(ez nem állítólag: én vagyok az ötödik az osztályban). Csoóri Sanyi bácsit pedig még sokáig tisztelhettem és beszélgethettem vele.

A költők számomra az irodalom varázslói. A magyar nyelv csodálatos táltosai. Erre mindenki rácsodálkozhat, ha elolvas egy magyar verset. Elsőre az az érzése az olvasónak, hogy 

mert annyira természetes, annyira magától értetődő(nek tűnik) egy rím, egy gondolat. Ez a fantasztikus a költőkben: úgy fogalmazzák meg érzéseiket, mintha a miénk lenne. Sőt, a miénk is!

Jómagam is próbálkoztam fiatalon versfaragással. Ki nem? A baráti körömmel meg is osztottam, de osztatlan sikert nem arattam. Költőnek születni kell! Az a valami, a múzsa csókja a bölcsőben vagy isteni sugallat kell hozzá, ami nem mindenkinek adatik meg. Petőfi 26 évet élt (legalábbis az akkori Magyarországon), de akkora életművet hagyott maga után, mint sok költő évtizedek alatt sem. Úgy képzelem, amikor nem aludt vagy gyalogolt országszerte, hanem egyszerűen csak leült valahová, akkor írt. 

Nem mondom, hogy minden verse gyémánt, de legalábbis arany. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! – és itt van Arany János. Kit hogyan talál meg?! Hogy mást ne mondjak, a Toldival.

Kutatásba kezdtem. Ki akartam deríteni, hogy családomnak, baráti körömnek van-e kedvenc költője, verse, melyik a kedves soruk, versszakuk.

Meglepődésemre kamaszkorú fiam vágta rá először kedvenc verssorát, az 1956-os forradalomra utalva: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról). Így válaszoltam neki: „Miért, hogy meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta: Elég volt.” (Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Kislányom ezt a verset kezdte mondani csengő-bongó szép kis hangján: „Ha hiszitek, ha nem is, volt egy kutyám nekem is, piros volt az orra, lapulevél nagy füle lelógott a porba. Csuda egy kutya volt: Holdsugáron lovagolt, s csillagfejű csikókat terelt udvaromba.” (Csoóri Sándor: Csodakutya)

Feleségem felidézte, mely verssel próbáltam elcsavarni a fejét. (Sikerült!): „Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla-csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!” (Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

Nem véletlen, hogy édesanyám kedvence ez: „Messze, hol az ég a földet éri, a homályból kék gyümölcsfák orma néz, s megetökk, mint halvány ködoszlop, egy város templomának tornya. Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt boruljon rám a szemfödél, itt domborodjék a sír is fölöttem.” (Petőfi Sándor: Az Alföld)

Édesapám szerint a magyar költészet egyik legszebb sora így hangzik: „Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.” (József Attila: Kései sirató)

Gyorsan pittyegett a telefonom, egy órán belül jöttek a válaszok.

Balázs, színész: „Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét; üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát. Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem. Kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön. Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet –; nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.” (Nagy László: Adjon az Isten)

Zsolt, médiaszakember: „Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.” (Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

Balázs, jogtanácsos: „Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is – ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is.” (József Attila: Nagyon fáj)

Gábor, média-tanácsadó: „Az én apám harcos, nagy ember, Értünk ad gőgöt és erőt, De önmagát meg nem alázza A pénz előtt” (Ady Endre: Proletár fiú verse)

Bálint, biológus: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.” (József Attila: Óda)

Megannyi vers, idézet kerül elő nap mint nap folyamatosan a gondolataim között, az életemben. Borszeretőként ez a kedvencem: „Fölfelé megy borban a gyöngy; jól teszi. Tőle senki e jogát el nem veszi. Törjön is mind ég felé az ami gyöngy; Hadd maradjon gyáva földön a göröngy.” (Vörösmarty Mihály: Fóti dal)

Ilyen sorokat csak olyan ember tud leírni a halál kapujában, aki költőnek született:

„Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett, és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

Utóirat: Hölgyeim és uraim! A magyar költők, ezek a nyelv-, kultúra-, érzék- és értékvarázslók olyanok az időben, mint a sziklák: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad.” (Wass Albert: Üzenet haza)

A szerző a Magyar Nemzet online címlapszerkesztője

Borítókép: Nagy László költő (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)