Mert például a Tündér verse valamely véletlen folytán lett gyermekversként megzenésítve – „Szárnyat igéz a malacra, / Ráül, ígér neki csókot, /Röpteti és kikacagja” – sámánének ez inkább, ősi tudást igéz, ősi rigmusban.

S mi fontos a gyermekversben, ami megragad, nem enged? A zeneiség, a ritmus, a játékosság. E háromnegyedes lüktetésre íródott, dinamikára épülő csodás képek:

„Földobban két nagy ló /

– kop-kop-kop – nyolc patkó.

Nyolc patkó – kop-kop-kop –

csönd-zsákból hangot lop.”

Ezen strófákkal vezet minket Weöres a felnőttkorba, ahol a csöndzsákhoz hasonlatos, pompás szóképek, metaforák, allegóriák öblítik át lelkünket, mint Az éjszaka csodáiban: „Aranypor mállik az éj válláról,

S szemközt a sarkon a cégtábláról

Furcsán szökken a pentameter-sor elő:

»Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő«”.

Ahogy vénülünk, megértjük tán a virtuóz nyelvmester játékos filozófiáját, hol haiku jellegű költeményeiben „A betűk csendje / a papíron”, hol egysorosaiban „Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.” Egészen az egyetlen szóba sűrített mindenségig: „Tojáséj.”

Számomra elképzelni is nehéz, miként fordíthatók e sorok bármely nyelvre, szerencsére akadnak, akik nem képzelegtek, tollat ragadtak és megcselekedték. Hála nekik, Weöres Sándort három ízben jelölték irodalmi Nobel-díjra, 1971 és 72 után 1973-ban jutott a legközelebb az elismeréshez, amikor az utolsó körben esett ki. Ez azért kevéssé köztudott, ugyanis a jelöltek névsorát fél évszázadra titkosítja a Svéd Királyi Akadémia. (Így aztán meglehet, idővel még több jelölésről szerzünk tudomást.)

Noha most a magyar költészet napját ünnepeljük, ne feledjük, Weöres írt zseniális színműveket és prózában fogalmazott elbeszélő költeményt – mit neki kőbe vésett műfajok. S amikor „meddő” – állította ezt ő maga – korszakát élte, papírra vetette „egy hajdani költőnő” Lónyay Erzsébet, Psyché életét, verseit, naplóbejegyzéseit – természetesen az 1800-as évek elejének nyelvezetén.

„Bátorrá teszi bölcs követőjét Múza. Szerencse

Védi habok közt is a magahitte merészt!

Legfőbb Istennék: Bátorság, Múza, Szerencse:

Boldog az, a ki nekik gyujtogat áldozatot.”

Nincsenek véletlenek, sorsszerű, hogy 1989. január 22-én hunyt el. Azon a napon, amely onnantól a Himnusz születésnapja, a magyar kultúra napja.

Weöres Sándor nélkül szegényebb lenne a magyar kultúra, anyanyelvünk, a magyar nyelv, s szegényebbek mi, óvodától egyetemig és tovább, amíg olvassuk sorait.

Borítókép: Weöres Sándor 

A szerző a Magyar Nemzet kultúra rovatának szerkesztője