Kína nemrég egy 12 pontos béketerv elfogadását javasolta az Ukrajnában háborúzó feleknek. Ebben béketárgyalásokat sürgetett, illetve óvott a civil lakosság elleni támadásoktól, a nukleáris fegyverek használatától. A háború eszkalációja valós veszély, ezért Peking lépése nagyon is időszerű, azonban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ezt nem így látja. Őt minden azonnali tűzszünetre, béketárgyalásra vonatkozó javaslat idegesíti, mert abból indul ki, hogy a Nyugat katonai támogatásával fel tudja szabadítani az oroszok által annektált ukrán területeket.
Zelenszkij találkozni akar Hszi Csin-ping kínai elnökkel, ezért a béketerv bírálatát egy Podoljak nevű tanácsadójára bízta, aki nyomban irreálisnak minősítette az elképzelést. Szerinte Pekingnek nem kellene „olyan agresszorra fogadnia, aki megszegte a nemzetközi jogot, és elveszíti a háborút”. Megjegyezhetnénk, hogy az USA, Ukrajna hatalmas tengerentúli „barátja” az utóbbi évtizedekben oly gyakran „tett” a nemzetközi jogra, hogy azt már számontartani sem könnyű. Az oroszok vereségét biztosra venni pedig kétségkívül az irreális önbizalom jele.
Az ukrán elnök a kínai javaslattal kapcsolatban kijelentette, hogy csak abban az esetben tud elfogadni bármilyen béketervet, ha az orosz csapatok az összes megszállt ukrajnai területről kivonulnak. Hozzátette: bízik abban, hogy Kína nem segíti fegyverekkel Oroszországot.
Zelenszkij több ízben hangoztatta, hogy a békéért cserébe nem ad fel területeket. Pedig ez nem ritka a történelemben. Mi, magyarok óhatatlanul az 1920-as trianoni kényszerbékére gondolunk. Akkor, egy vesztes világháborút követően le kellett mondanunk ezeréves európai államisággal rendelkező Magyarországunk területének kétharmadáról, valamint magyar nyelvű honfitársaink egyharmadáról.
A győztesek egy ősi katonanemzetet kényszerítettek a nemzethalálhoz közeli állapotba. Isteni csoda, hogy túléltük ezt a traumát. Magyarország hadtörténelme párját ritkítja Európában. Jóval erősebb hatalmak szorításában, olykor azok fennhatósága alatt sínylődve küzdöttünk a fennmaradásért. A magyarok évszázadokon keresztül nemcsak a saját hazájukat, de egész Európát védték. Amikor ma a béke mellett emeljük fel a hangunkat, nem meghátrálásra vagy megalkuvásra buzdítunk, hanem annak felismerésére, hogy a nemzet iránti felelősségnek ki kell terjednie a meghozható véráldozatok mértékére is.
Az ukrán vezetés elvakultsága, győzelembe vetett feltétlen hite nagy veszélyeket rejt. Zelenszkij a kínaiak béketervét sem fogadja el, ezért nem várhatjuk, hogy respektálja a Vatikán vagy Orbán Viktor fegyvernyugvást és béketárgyalásokat szorgalmazó javaslatait. Mellesleg az ukrán elnök már a háború kitörése előtt sem kedvelt bennünket, hiszen eltűrte a kárpátaljai magyarokkal szembeni atrocitásokat, majd áldását adta a magyarok jogait (is) csorbító nyelvtörvényre.
Ma az Oroszország által annektált Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon megyékben nagy többségben van az orosz lakosság, amely tavaly ősszel népszavazáson döntött az Oroszországhoz való csatlakozásról. A végeredményt az ENSZ nem ismerte el, de aligha kérdéses, hogy egy minden szempontból demokratikusnak tekinthető népszavazáson milyen eredmény születne. A Nyugat manapság semmiféle megértést sem tanúsít a kelet-ukrajnai orosz többség emberi és közösségi jogai iránt.
Ha Erdély, Felvidék, Délvidék stb. első világháború előtti nemzetiségi összetételét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az őslakos magyarság csupán egyes helyeken alkotott többséget, de a teljes területekre kivetítve nem. Be kell látnunk: ha egykor az elszakított magyar országrészek hovatartozását tisztességes népszavazások alapján dönthették volna el az érintett népcsoportok, sokfelé nem a magyarok javára billent volna a mérleg nyelve, viszont az etnikai határokat tükröző, igazságosabb határok jöttek volna létre.
A történelem vonatkozásában nincs értelme a „mi lett volna, ha” kérdés feszegetésének, de azért eljátszhatunk a gondolattal: ha a trianoni „béketárgyalások” során a győztesek a kelet-ukrajnai megyék leválaszthatatlanságát hangoztató, Zelenszkij-féle logika szerint járnak el, akkor bizony nem kerül sor a Magyar Királyság feldarabolására.
Az első világháború túl sokáig tartott, túl nagy pusztítást hozott. 1920-ban mi sem akartunk területet adni a békéért. Ám veszítettünk, és a túlélés érdekében bele kellett törődnünk gyönyörű hazánk és népünk kíméletlen megcsonkításába. Ez senki számára nem lehet követendő példa, viszont megmaradtunk, s velünk megmaradt a feltámadás reménye.
A történelem az élet tanítómestere – tartja a latin közmondás. Igen, tanulhatunk a történelemből, de csak akkor, ha ismerjük, ha a múltat nem akarjuk végképp eltörölni.
A szerző író, újságíró
