Egyre gyakrabban születnek cikkek a szlovák sajtóban arról, hogy északi szomszédunk precedens nélküli identitáskrízisben szenved. Ezt mi, magyarok, akik ott születtünk, gyakorlatilag a rendszerváltás óta így érezzük, de az effajta észrevételeinknek a helyi többségi társadalomban nem akadt számottevő hallgatósága. A szlovák értelmiségi és politikai elitnek azóta egy tapodtat sem sikerült előrébb mozdítania ezt a kérdést. Északi szomszédunk öndefiníciója megragadt annál a pontnál, hogy ugyan abban nem tudnak megállapodni, kik voltak és kik akarnak lenni, de egyet abszolút sziklaszilárdsággal vallanak: ők a „nem magyarok”.
Ebben a helyzetben dobott a világban helyét kereső nemzetnek mentőövet egyrészt a brüsszelita proxyeuro identitás, másfelől az óceánon túl megálmodott globális testvériség. Ezek eddig csak a valódi európai kultúrától elforduló, önmagukat elemésztett nemzetek utódközösségeinek adtak egyfajta placebo effektusként kapaszkodót. Az ilyen pótidentitások, amelyek a multikulturalitásba süllyedő nyugati párhuzamos társadalmaknak kínáltak eddig menedéket egy fiktív, de mégis közös ethosz elfogadásában, most úgy látszik, szomszédainknál is átveszik a történelmi kontinuitás és a nemzeti kultúra helyét.
