Számukra a cél szentesítette az eszközt. Az eszköz pedig a politikai rendőrség – ÁVO –, a Honvédelmi Minisztérium Katona Politikai Osztály és természetesen a PÁRT volt, csupa nagybetűvel. Az utóbbi megkerülhetetlenné vált. Természetesen nem kevesen voltak, akik felismerték a szándékot, a kérdés azonban az volt: lehet-e ellene tenni? Voltak, akik megpróbálták. Közéjük tartozott a negyvenedik életévét még be nem töltött Kovács Béla, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, korábban rövid ideig belügyminisztériumi politikai államtitkár, majd a Tildy Zoltán vezette kormányban földművelésügyi miniszter. Őt – ahogy 1947 elejéig már sokakat – ki kellett iktatni a magyar politikai életből. Erre kevés volt a törvényes lehetőség. Egy szuverenitásában erősen korlátozott, idegen hatalom katonai alakulatai által megszállt országban azonban minden megtörténhet, ha a megszállók úgy akarják.

1947. február 25-én a szovjet katonai hatóságok „úgy akarták”. Kovács Bélát letartóztatták, és ezzel üzentek is mindazoknak, akik másként vélekedtek Magyarország jövőjéről. Az utóbbiak nem kevesen voltak, de kevesen maradtak. Kovács Béla letartóztatását követően egyértelművé vált, hogy a jövő útja nem a demokrácia irányába vezet. Magyarország – akkor már és még Magyar Köztársaság – a Szovjetunió érdekszférájába került, immáron véglegesen. A Teheránban megkezdődött folyamat Jaltán keresztül vezetett Potsdamig, és a nagy osztozkodásban Magyarország a meghúzott vonaltól keletre került. S amely országok a vonaltól keletre kerültek, azok a szabadságról csak álmodozhattak közel fél évszázadig. Ezen fél évszázad alatt sok százezren váltak földönfutóvá, járták meg az internálótáborokat s tűntek el a Szovjetunió táborvilágában.

Akik megismerték azt a világot, nem lettek a kommunista eszmék terjesztői. Némán és lehorgasztott fejjel jártak-keltek és némaságot fogadva élték mindennapjaikat. Aki mégis felemelte a szavát, megismerhette a kommunista valóságot, és az nem az volt, amiről a szemináriumokon az oda kényszerítetteknek beszéltek. A szabadság, a tisztesség, a jólét csak szólam maradt, illetve nagyon kevesek kiváltsága lett. A kiváltságosok pedig úgy vélték, mindaz nekik meg- vagy kijár, hiszen a népért tűzön-vízen át. A magyar nép azonban nem mindig látta úgy, ahogy elvárták tőle.

Amikor eljött a pillanat, a megtört gerincek kiegyenesedtek, a lehorgasztott fejek felemelkedtek és példát mutattak a világnak a szabadságvágyból. 1956 egykoron és ma is megkerülhetetlen. Egy nép ismét nemzetté vált és magára hagyatottan is kiállt és fegyvert fogott a vágyott szabadságért. Amikor közel három és fél évtized után a remélt szabadság elérhetővé vált, akkor érezhettük csak igazán, hogy mit is jelent az, amikor nem mások döntenek rólunk, hanem mi, és döntéseink minden következményét nekünk kell viselnünk.

Azok, akik egykoron vállalták a döntésüket, és nemet mondtak a kommunista eszmére és gyakorlatra, példaképeink kell hogy legyenek. Azok, akiket nem lehetett megfélemlíteni, akik a független Magyarországot éltették a bitófák alatt, akik vállalták a megveretést, megaláztatást és büszkén vallották meg a magyarságukat, az eleink voltak. Emlékezzünk rájuk és hajtsunk fejet előttük egy szabad ország öntudatos polgáraiként, még akkor is, ha a világ dolgairól másként is vélekedünk, mert a hazáról csak egyféleképp lehet: tisztelettel és féltő szeretettel, hogy megmaradjon nekünk, valamennyiünknek.

A szerző történész, egyetemi tanár

Borítókép: Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára beszédet mond a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen és koszorúzáson a budapesti Málenkij Robot Emlékhelyen 2023. február 24-én
(Fotó: MTI/Lakatos Péter)