No migration, no gender, no war! – tette egyértelművé a magyar kormány politikai állásfoglalását Orbán Viktor az elmúlt héten. Mivel a miniszterelnök beszéde a budapesti CPAC konferencián hangzott el, ezért kiemelt nemzetközi figyelem övezte.
Szeretkezz, ne háborúzz! – szólt a hatvanas évek hippimozgalmának jelszava. Akkor az amerikai fiatalok a vietnami háború ellen tiltakoztak, amiből aztán egy egész generáció nőtt ki. Az 1968-as nyugat-európai diáklázadások is ehhez az alapvetően háborúellenes mozgalomból kialakuló újbaloldali irányzathoz csatlakoztak. Akikből aztán napjainkra a nyugati világ balliberális elitjének vezető ereje lett. Nyugat-Európa országainak generációi úgy nőttek fel, hogy a második világháború lezárulta óta nem kellett megtapasztalniuk a pusztítás szörnyűségét, hála a Jóistennek és az Amerikai Egyesült Államoknak. Amerika a hidegháború alatt és azt követően is a haderejével garantálta földrészünk békéjét, aminek persze megkérte az árát.
Az európai baloldalnak egészen tavalyig teljesen egyértelmű volt, hogy a hadsereg már csupán egy idejétmúlt, anakronisztikus szervezet, ami csak feleslegesen viszi az adófizetők pénzét. Elvégre Amerika úgyis megvéd bennünket, Európában már beköszöntött az örök béke kora. Maximum a világ távoli zugaiba kell elmenni békét teremteni, de még inkább fenntartani. Arra meg bőven elég egy kicsi, expedíciós haderő, akik még mindig katonásdit akarnak játszani, ott kiélhetik magukat. Így aztán az uniós hadseregek nem voltak többek, mint Isten kalapján a bokréta – ahogy felénk mondják. Magyarul egy haszontalan dísz.
Évtizedekig így is kezelték a főként balliberális kormányok a nemzeti hadseregek ügyét: minél olcsóbban megúszni. Egyébként ezekre a látszathadseregekre is gyanakodva tekintettek. Rend, fegyelem, tisztaság, netán még hazaszeretet is: a civil világ számára már lejárt fogalmak. A baloldal szerint a hadsereg és úgy általában a fegyveres testületek támogatását minimális szinten kell tartani, az ott dolgozókat pedig a múltban ragadt, lusta, képzetlen és szánalmas alkoholista figurákként bemutatni. Sajnálatosan ez a kép égett bele Európa társadalmába, ezt a negatív képet mutatta be a média is.
Így aztán az európai hadseregek nemcsak technikailag avultak el, hanem állandó létszámhiánnyal is küzdöttek, ami persze senkinek sem fájt, sőt. Ráadásul a nyugat-európai hadseregekben az elmúlt évek során amerikai példára új problémákat is felfedeztek, ez pedig a szexuális érzékenyítés hiánya. Mintha már semmi gond sem lenne, mint a gender- és az LMBTQ-személyek jogainak védelme a hadseregen belül. A Biden-kormány látványosan kiállt az amerikai katonák szivárványosítása mellett. Ha már a katonai sikerek elmaradoztak, legalább ezen a „fronton” lehessen sikereket elérni.
Úgy érkeztünk el a XXI. századba, hogy az európai hadseregek a kihalás szélére jutottak, mint a dinoszauruszok. Se pénz, se fegyver, se ember. A fegyveres szolgálat egyszerű munkahellyé degradálódott. Nem véletlen, hogy a német Bundeswehrben leszerelési hullám indult el az orosz–ukrán háború kitörése után. Kiderült, hogy a munkavállalók jó része csak békeidőben volt hajlandó katonáskodni. Háborúba menni, harcolni, ne adj’ isten meghalni, azt már nem. Ide vezetett az elmúlt évtizedek ideológiai agymosása, a hadsereg éthoszának tudatos lerombolása. Amikor aztán szembejött az élet a maga brutalitásával, a békét hirdető balliberálisok hirtelen megijedtek.
Valaki védjen meg bennünket! Egyre-másra jelentik be a látványos fegyverkezési programokat. Euró-százmilliárdokat különítenek el fegyverek beszerzésére. Ám mire ezekből a papírokból kézzel fogható fegyverek lesznek, addig hosszú évek fognak eltelni. Ennél csak az lesz sokkal hosszabb idő és nehezebb feladat, hogy a nyugati fiatalokat meggyőzzék arról, hogy érdemes katonai szolgálatot vállalni. Mert a ’68-asok által elvetett mag mára már többször is kikelt, a gyümölcs beérett. Úgy aligha lehet toborozni, hogy közben a haza fogalma, a nemzet jelentése alapjaiban változott meg.
Az egyre erősödő bevándorlás, az iszlamizáció, a fehér zsidó–keresztény értékek eltörlése, a nemzetállamok felszámolási szándéka most üt kőkeményen vissza. Ehhez képest már csak hab a tortán a családok szétverése, a szivárványos propaganda erőltetése. A nyugati nemzetek ifjúságának jó részének már nem jelent semmit a haza, pláne nem annak fegyveres védelme. Tartok tőle, hogy a német kormány terve a marihuána használatának liberalizációjára sem fog sokat segíteni. A füves cigi okozta bódulatban aligha akarnak majd fegyvert fogni, önként vállalni a fegyelmet.
Csak remélni merem, hogy hazánkban ennél sokkal jobb a helyzet. Talán a mi fiataljainkból még nem veszett ki a haza, a család védelmének természetes ösztöne. Az elmúlt évek nemzeti kormányzása, a hadsereg modernizálása vonzóvá teheti a fegyveres szolgálatot. Ehhez azonban rendet kell rakni a fejekben, a pozitív példák üzenetét kell közvetíteni. Le kell számolni a vesztett csatáinkról szóló, demoralizáló szcenárióval. A művészet eszközeivel, a tudományos kutatás támogatásával fel kell mutatni fiainknak és lányainknak ezeréves létünk győztes csatáit és vesztett harcaink később nyert értelmét. A multikulturalizmus, az eltörlés és az érzékenyítés veszélyeire időben fel kell hívni a figyelmet.
