A második világháború után az európai országok politikai arénájában a belső mozgásokat nagy vonalakban három nagy ideológiai család pártjainak vetélkedése határozta meg. A legkisebb szavazóerőt a liberálisok képviselték, viszont nekik volt a legnagyobb mozgásterük, hiszen gazdasági alapon, a piacpártiság mentén kapcsolódhattak a konzervatívokhoz, eszmei-ideológiai alapon, a hagyományellenes, kozmopolita, urbánus világkép jegyében pedig a szociáldemokratákhoz és a szocialistákhoz.
Politikai erejük csökkenését az adta, hogy mindaz, amit eszmei pillérzetükben sokak számára vonzó és mobilizáló volt – például korlátozott államhatalom, emberi és polgári szabadságjogok, állam és egyház szétválasztása – beépült a kontinens demokratikus térfelén az egyes államok alkotmányaiba, érvényesülésüket a legtöbb országban külön erre létrehozott testület, az alkotmánybíróság felügyelte.
Az érdemi mondanivaló nélkül maradt liberalizmus képviselői a devianciakultusz irányába mozdultak el fokozatosan: drogliberalizáció, abortuszpártiság, halálbüntetés-ellenesség, a bűnözők „empatikus” mentegetése és idő előtti visszaengedése a társadalomba, a homoszexuálisok jogainak szélesítése. S ami még rosszabb: utóbbi devianciának felemelése a normalitás rangjára s e nyilvánvalóan hamis tézis fokozatos kötelezővé tétele.
Mára oda jutottunk, hogy a magukat liberálisnak mondók saját eszmeiségüket tapossák lábbal. Ami, ha a módszertant nézzük, nem meglepő. A liberalizmusban mindig volt egy látens erőszakosság. Az egyetemesnek vélt „igazság” mindenkire ráoktrojálása éppen úgy jellemző rájuk, mint a kommunistákra. Már a francia forradalom szellemi előkészítője,
Jean-Jacques Rousseau is megírta, hogy aki nem hajlandó követni az „általános akaratot”, azt majd „kényszerítik, hogy szabad legyen”.
Az a kiindulópont, hogy ideológiájuk univerzális, a világ minden pontján érvényes, magában hordozza azt a lehetőséget, hogy tanaikat olyan társadalmakra is rákényszerítik, amelyek kulturálisan más politikai berendezkedésre predesztináltak. (Mielőtt e törekvést ismernénk fel az Egyesült Államok közel-keleti „demokráciaexportjának”, az „arab tavasznak” a mintázatában, jelzem, hogy a katasztrofális következményekkel járó hatalmi manőver mögött inkább sejthetünk cinikus számítást, a migránsválság tudatos előkészítését, mint őszinte jobbító, „népboldogító” szándékot. A demokrácia intézményesítési kísérlete nem ok volt, hanem ürügy.)
Ma azt láthatjuk tőlünk nyugatra, de hála a megbízók ideológiai instrukcióit szolgaian követő dollárbaloldalnak, lassan itthon is, hogy a magukat liberálisnak mondók a legnagyobb ellenségei annak az eszmeiségnek, amelyet elődeik képviseltek évszázadokon keresztül.
A woke-idióták tobzódása az emberiség legsötétebb korszakait idézi. A „cancel culture” mitől lenne jobb a náci könyvégetésnél vagy a rendszerre veszélyesnek ítélt művek kommunista betiltásánál? A „safe space” a szabad gondolkodás tagadásának intézményesítése. A szólás- és véleményszabadság naponta sérül ezeregy esetben. Abortuszklinika mellett csendben imádkozó papot tartóztatnak le, tanárokat hurcolnak meg csak azért, mert nem úgy „azonosítják be” megszólításkor egyik-másik diákjukat, mint ahogy az illető ezt elvárja. A feministák és a transzvesztiták csörtéje már egyenesen tragikomikus, hiszen mindkét „szellemi” irányzat a liberalizmus gyermeke.
