A második világháború után az európai országok politikai arénájában a belső mozgásokat nagy vonalakban három nagy ideológiai család pártjainak vetélkedése határozta meg. A legkisebb szavazóerőt a liberálisok képviselték, viszont nekik volt a legnagyobb mozgásterük, hiszen gazdasági alapon, a piacpártiság mentén kapcsolódhattak a konzervatívokhoz, eszmei-ideológiai alapon, a hagyományellenes, kozmopolita, urbánus világkép jegyében pedig a szociáldemokratákhoz és a szocialistákhoz.
Politikai erejük csökkenését az adta, hogy mindaz, amit eszmei pillérzetükben sokak számára vonzó és mobilizáló volt – például korlátozott államhatalom, emberi és polgári szabadságjogok, állam és egyház szétválasztása – beépült a kontinens demokratikus térfelén az egyes államok alkotmányaiba, érvényesülésüket a legtöbb országban külön erre létrehozott testület, az alkotmánybíróság felügyelte.
Az érdemi mondanivaló nélkül maradt liberalizmus képviselői a devianciakultusz irányába mozdultak el fokozatosan: drogliberalizáció, abortuszpártiság, halálbüntetés-ellenesség, a bűnözők „empatikus” mentegetése és idő előtti visszaengedése a társadalomba, a homoszexuálisok jogainak szélesítése. S ami még rosszabb: utóbbi devianciának felemelése a normalitás rangjára s e nyilvánvalóan hamis tézis fokozatos kötelezővé tétele.
Mára oda jutottunk, hogy a magukat liberálisnak mondók saját eszmeiségüket tapossák lábbal. Ami, ha a módszertant nézzük, nem meglepő. A liberalizmusban mindig volt egy látens erőszakosság. Az egyetemesnek vélt „igazság” mindenkire ráoktrojálása éppen úgy jellemző rájuk, mint a kommunistákra. Már a francia forradalom szellemi előkészítője,
Jean-Jacques Rousseau is megírta, hogy aki nem hajlandó követni az „általános akaratot”, azt majd „kényszerítik, hogy szabad legyen”.
Az a kiindulópont, hogy ideológiájuk univerzális, a világ minden pontján érvényes, magában hordozza azt a lehetőséget, hogy tanaikat olyan társadalmakra is rákényszerítik, amelyek kulturálisan más politikai berendezkedésre predesztináltak. (Mielőtt e törekvést ismernénk fel az Egyesült Államok közel-keleti „demokráciaexportjának”, az „arab tavasznak” a mintázatában, jelzem, hogy a katasztrofális következményekkel járó hatalmi manőver mögött inkább sejthetünk cinikus számítást, a migránsválság tudatos előkészítését, mint őszinte jobbító, „népboldogító” szándékot. A demokrácia intézményesítési kísérlete nem ok volt, hanem ürügy.)
Ma azt láthatjuk tőlünk nyugatra, de hála a megbízók ideológiai instrukcióit szolgaian követő dollárbaloldalnak, lassan itthon is, hogy a magukat liberálisnak mondók a legnagyobb ellenségei annak az eszmeiségnek, amelyet elődeik képviseltek évszázadokon keresztül.
A woke-idióták tobzódása az emberiség legsötétebb korszakait idézi. A „cancel culture” mitől lenne jobb a náci könyvégetésnél vagy a rendszerre veszélyesnek ítélt művek kommunista betiltásánál? A „safe space” a szabad gondolkodás tagadásának intézményesítése. A szólás- és véleményszabadság naponta sérül ezeregy esetben. Abortuszklinika mellett csendben imádkozó papot tartóztatnak le, tanárokat hurcolnak meg csak azért, mert nem úgy „azonosítják be” megszólításkor egyik-másik diákjukat, mint ahogy az illető ezt elvárja. A feministák és a transzvesztiták csörtéje már egyenesen tragikomikus, hiszen mindkét „szellemi” irányzat a liberalizmus gyermeke.
Hiba lenne viszont a klasszikus liberalizmust nemzeti keresztény szemszögből rehabilitálni, csak azért, mert volt érdemi mondanivalója, volt pozitív tanmagja, mert gondolatiságában hordozott olyan mozzanatokat is, amelyek sajátjai a kereszténydemokráciának is, mint például a minden ember egyenlő méltóságának alaptézise. Ne feledjük, hogy a gyökértelenedés, a rablókapitalizmus, a szekularizációba csomagolt egyházellenesség, a tradíciók behelyettesítése absztrakt, íróasztal mellett kiötlött elvekkel mind a liberalizmushoz köthető.
A liberalizmus önfelszámolásának legsúlyosabb dimenziója a migránskérdés.
Ha létezik olyan eszmeiség, amely mindenben szöges ellentétét képviseli az európai kultúrából kisarjadt klasszikus liberalizmusnak, akkor az az iszlám tanok rendszere. Valamiféle érthetetlen tapintatoskodás miatt konzervatív körökben sem illik leírni azt az evidenciát, hogy az iszlám nemcsak egy vallás, hanem egy harci ideológia is az egész világ meghódítására. Olyan harci ideológia, amely a más vallásúakat nem tekinti egyenlő félnek, amelyben vallási alapon megengedett az ellenféllel szemben minden eszköz. A hívek hódítókként, honfoglalókként érkeznek új hazájukba, s úgy is viselkednek, a befogadóktól várják el az alkalmazkodást.
A magyar miniszterelnöknek igen fontos elvi síkú meglátása volt, hogy a jól ismert merkeli megállapítás, miszerint az iszlám Németország része, iszlám szemszögből úgy néz ki, hogy Németország az iszlám része.
